A elmúlt néhány napban a gondolataim folyamatosan esküvői díszletek, ruhák, és nászajándékok körül forogtak, és akárcsak a Föld, úgy én sem álltam le még egy pillanatra sem. Még éjszaka is ezzel álmodtam, és már-már kezdtem kicsit nevetségesen érezni magam, hogy izgatottabb vagyok, mint a menyasszony. Mentségemre szóljon, Viki naponta kétszer hívott fel, a kedve pedig hol a „hurrá, hamarosan feleség leszek” és a „jézusom, mi lesz, ha a díszítés nem passzol a teremhez?” között ugrándozott. Így aztán nem csoda, hogy rám is teljesen átragadt a hangulata.
Természetesen egy ilyen eseményen mindig a menyasszony a legcsodálatosabb, de azért reménykedtem, hogy ezúttal nekem is sikerül begyűjtenem egy-két bókot, tekintve, hogy az utóbbi időben nem volt túl nagy szerencsém a pasik terén. Hiszen ott volt az a srác még a listám kezdetén, aki miatt végigkínoztam a testem egy hosszú futással, csak hogy kiderüljön, nős… Vagy a néhány héttel ezelőtti randim, aminek nagy része azzal ment el, hogy a srác megpróbált „véletlenül” összefutni az exével… Ezek után talán nem meglepő, hogy egy időre feladtam a randizást, és kizárólag saját magammal tervezek foglalkozni.
Az esküvő Budapesttől több száz kilométerre került megrendezésre, így három választásom volt:
1. Nagyon (de nagyon) korán kelek, hogy elkészítsem a frizurám-sminkem-ruhámat.
2. Le sem fekszem aludni, hiszen az előbbi pontban vázolt időpont körülbelül a hajnali 2 órát jelenti.
3. Egy nappal korábban leutazom, és abban a kis szállóban alszom, ahol egyébként a lakodalom után fogok.
Bármennyire is csábítóan hangzott, hogy hullahopp karikákkal a szemem alatt jelenjek meg szombaton az esküvőn, én inkább a harmadik verzióra szavaztam. Mivel a szüleim nem tudtak eljönni, így sajnos az elsőszámú fuvaromról le kellett mondanom, de nagy szerencsémre az egyik koszorúslány (Orsi) felajánlotta, hogy bepattanhatok a hátsó ülésre. Ami pedig – mint később rájöttem – azt jelentette, hogy két órán át kellett Jokerre hajazó mosollyal hallgatnom, ahogy a barátjával olyan apróságokon vitatkoznak, mint a „miért hangosítod fel ennyire a rádiót?”. Oh, és a legjobb rész az volt, amikor rám ruházták a döntőbíró szerepét, és azzal faggattak, hogy szerintem éppen kinek van igaza. Sosem voltam még olyan hálás a szingliségemért, mint az alatt a két óra alatt.
Mire megérkeztünk, már bőven besötétedett, és mivel WiFi sem volt a szállóban, a programlehetőségeim alaposan lecsökkentek. Hirtelen azt sem tudtam, mihez kezdjek: fagyjak össze az utcán, miközben megpróbálom elhitetni magammal, hogy nincs is szebb dolog november éjszaka egyedül sétálgatni, vagy bambuljak addig a sarokba, míg el nem alszom. Végül egy nagyon hosszú zuhany mellett döntöttem, és tízkor már félálomban feküdtem az ágyban – egyszóval hihetetlenül izgalmas estében volt részem…
7 órás pörgés, 110%-on
A másnap viszont annál érdekesebben alakult. Reggel 7-kor(!!) – ami nálam szombaton egyet jelentett azzal, hogy „senki se zavarjon, mert alszom” – valaki kopogott az ajtómon. Egy pillanatra meg is feledkeztem arról, hogy nem a saját ágyikómban vagyok, és szükségem volt néhány másodpercre, mire felfogtam, a zajt nem az okozza, hogy a felső szomszédom sétálgat magassarkúban.
– Ki az? – kiáltottam ki óvatosan, mielőtt ajtót nyitottam. Lehet, hogy egy jóképű recepciós srác áll ott, én meg épp a világ legbénább (és egyúttal legkényelmesebb) nyuszis pizsamájában feszítettem a szoba közepén.
– Viki vagyok, kérlek, engedj be.
Barátnőm tökéletes frizurával libbent be a szobába, szemeiben viszont közel sem a boldogság fénye csillogott. Mint kiderült, az a koszorúslány, aki eredetileg az öltözködésben segített volna neki, defektet kapott még Pesten, így valószínűleg csak az esküvőre ér ide. És mivel én itt vagyok, esetleg helyettesíthetném pár dologban. Mit mondhatna erre az ember? Persze, hogy belementem, hiszen az esküvő csak 2-kor kezdődik, és addig még rengeteg időm van a saját sminkem elkészítésére is.
A dolognak pedig az lett a vége, hogy fél 1-kor villámsebességgel csaptam össze a frizurámat és festettem ki a szemem, nehogy elkéssek a ceremóniáról. Naivan ugyanis azt gondoltam, hogy a „segíts készülődni” olyan lesz, mint a filmekben. A menyasszonnyal pezsgőt kortyolgatunk, nosztalgiázunk, miközben a sminkes igazi hercegnőt varázsol belőle. A valóságban viszont ez azt jelentette, hogy 10 percenként kellett kijárkálnom a szálló elé, hogy ellenőrizzem, ideért-e már valaki a vendégek közül, a fennmaradó időben pedig fotókat kellett készítenem a lakodalmi teremről, hogy Viki megbizonyosodhasson, tényleg minden a legnagyobb rendben halad.
Szóval, ennyit arról a tervemről, hogy – ha nem is menyasszonyi szinten – én is tündökölni fogok az esküvőn. A hajam szimplán ki volt vasalva, a sminkem olyan volt, mint bármelyik péntek este, de legalább a kékszínű, pántnélküli koktélruhámban csinosnak éreztem magam. És végül is úgy tartják, hogy a kisugárzás sokat dob a külsőn!
Ami pedig a ceremóniát illeti, hihetetlenül megható és szép volt. Olyannyira, hogy az a cseppnyi bosszúság, ami a minimálisra rövidített készülődésem miatt kialakult bennem, rögtön felszívódott. Viki hatalmas, hófehér ruhában vonult végig a padok között, Roli pedig teljesen elérzékenyült, amikor meghallgatta a menyasszonyi fogadalmat. Bevallom, abban a pillanatban komolyan úgy éreztem, hogy én is minél előbb szeretnék férjhez menni – hiába nincs még jelöltem se.
A lagzira a szállodában került sor, egy lélegzetelállító teremben, amit kifejezetten ilyen események lebonyolítására terveztek. Az oszlopokon virágok futottak végig (ne kérdezd, milyenek, én maximum a rózsát és a tulipánt ismerem fel), a székekre masnik voltak kötve, és az asztalokon mindenkinek jutott egy névkártya, kis ajándékkal. A zenék, a fények, a hangulat – minden adott volt ahhoz, hogy őszintén együtt ünnepeljek a friss házaspárral, és megigyak egy-egy pohár bort a vacsora alatt. Még az sem zavart, hogy igazából az asztaltársaságomat (két középkorú házaspárt, egy fősulis lányt és Viki két kollégáját) látásból sem ismertem, hiszen ahogy telt az idő, szép lassan mindenki közvetlenebb lett – hála az alkoholnak.
Ohh, az a bizonyos esküvői varázslat
Hét óra környékén már kezdett megtelni a parkett boldog párokkal és rokonokkal, én pedig annyira szerettem volna táncolni, hogy komolyan elgondolkodtam azon, vajon mennyire néznének rám furcsán, ha az asztalon árválkodó pezsgősüveg lenne a partnerem. Persze hamar elvetettem az ötletet. Ahogy a telefonomat nyomkodtam, és megírtam Kittinek, hogy mennyire szuper barátnő (mert néhány pohár alkohol után KÖTELEZŐ közölni ezt a barátaiddal), váratlanul megkocogtatta valaki a vállamat.
Egy egész jóképű srác állt mögöttem, majd kinyújtotta felém a kezét, hogy felkérjen egy táncra. Hogy is mondhattam volna erre nemet? Egy laza bólintás közepette felpattantam a székről, majd gyorsan visszaültem, mert eszembe jutott, hogy kibújtam a magassarkúmból. Szuper, máris jó benyomást kelthettem benne.
A srácot azonban ez látszólag egy szemernyit sem zavarta, mert végigtáncolt velem kereken három számot is, miközben folyton mosolygott és viccelődött velem. Ez idő alatt megtudtam, hogy Kristófnak hívják, és Debrecenből érkezett, méghozzá a férj egyik legjobb barátjaként.
– Te a menyasszonyt vagy a vőlegényt ismered?
– A menyasszonyt, de azt biztosan nem találod ki, hogy honnan – feleltem mosolyogva a kérdésre.
– Hát jó, fogadjunk. De ha eltalálom, iszol velem egy kört a pultnál.
– Állok elébe.
– Na, hadd gondolkodjak… Lehet, hogy kollégiumi szobatársak voltatok.. vagy talán egy helyen dolgoztatok… Hmm, nem, szerintem még gyerekkorotokban találkoztatok, amikor nyaralni indultatok külföldre, és dugóba keveredtetek –érkezett a meglepően pontos válasz.
Még a táncolást is abbahagytam, olyannyira meglepett, hogy Kristóf beletrafált a dologba. Sőt, ez elég hihetetlen, úgyhogy vagy egy médiummal állok szemben, vagy valaki már előre leadta neki a drótot. Ő pedig a rémült tekintetemet látva nem bírta visszafojtani a nevetését és elárulta: a vőlegény megmutatta neki Facebookon az összes korabeli szingli lányt a meghívottak közül (mind a hármat), és mesélt neki a találkozós sztoriról is. Ja, és Kristóf azt is hozzátette, hogy neki fotó alapján én voltam a legszimpatikusabb, és a személyes találkozás csak megerősítette ebben.
Egyszerre éreztem bóknak a szavait, és tartottam kicsit furának a helyzetet. Persze nem volt újdonság, hogy Viki kerítőnőt játszik, na de hogy Facebookon végigmutogassák Kristófnak az összes szingli lányt – kicsit úgy hangzott, mint valami online piac, ahol kiválaszthatod a párodat. Mindenesetre olyan jól éreztem magam a társaságában, hogy úgy gondoltam, az az egy ital bőven belefér az estébe. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a szám hamarosan megtöbbszöröződik, és másnap irdatlan macskajajjal nézhetek szembe.
Kb. hajnali 2 felé járt az idő, amikor a tánc és az italok hatására teljesen elöntött a forróság. Kristófnak pedig támadt is egy mentő ötlete: mivel a parti hamarosan egyébként is véget ér, mi lenne, ha elmennénk inkább sétálni egy kicsit? Elnézve Viki fáradt tekintetét, a toporgó táncosokat és a végtelen mennyiségű üres üveget, úgy gondoltam, valószínűleg igaza van. Így hát elköszöntem a menyasszonytól, és elindultunk kettesben a hűvös, de számomra egész kellemesnek tűnő őszi éjszakába.
Az este hátralévő része varázslatosan telt el. Sétáltunk a csillagok alatt, Kristóf közben végig fogta a kezem, és az egészben az volt a legjobb, hogy mindenről tudtunk beszélgetni; munkáról, sorozatokról, könyvekről, egyszerűen nem volt közöttünk kínos csend. Rég éreztem magam ilyen jól. Épp ezért örültem annyira, amikor lekuporodtunk egymás mellé egy padon, és megcsókolt. Minden olyan tökéletes volt. Bár tudtam, hogy reggel mindketten ellentétes irányba indulunk, nem gondoltam a másnapra. Inkább csak élveztem a pillanatot, amiről azt kívántam, bárcsak sosem érne véget.
20 órával később a lakásomban ültem a kanapén, és próbáltam legyömöszölni néhány kanál levest a torkomon. Életerőm kb. egy fadarabéval volt egyenlő, és még ahhoz is komoly erőfeszítésekre volt szükségem, hogy a mosdóig kisétáljak. Persze rögtön megesküdtem, hogy soha többet nem iszom egy korty alkoholt sem – ahogy azt ilyenkor mindig megteszem. Kristóffal hajnalig beszélgettünk, és aztán telefonszámot cseréltünk, de mindketten tudtuk, hogy ez dolog kettőnk között a távolság miatt valószínűleg ennyivel véget is ért. Mindenesetre szuperül éreztem magam vele, és egyetlen percet sem törölnék ki belőle.
Ha jobban belegondolok, lehet, hogy butaság volt annyira határozottan elzárkózni a párkapcsolatok és a randizás gondolatától. Persze ezek után sem fogok őrült módjára viselkedni, és pasivadászatra indulni, de talán megpróbálhatnék egy kicsit nyitottabb lenni. Hiszen ha valaki esetleg betoppanna az életembe, nem szeretném elmulasztani azért, mert a rossz tapasztalataim miatt csukott szemmel járok. Szóval a döntés megszületett: adok még egy esélyt az ismerkedésnek, készen arra, hogy – még ha hosszú évek múlva is – egyszer én is hercegnő módjára lejthessek végig abban a bizonyos fehér ruhában.