Rögtön felnéztem a hátamra (már amennyire ez anatómiailag lehetséges), hátha Bálint ruhája akadt bele esetleg a kilincsbe, de szerencsére ő továbbra is mosolyogva kapaszkodott a hajamba. Úgyhogy nyomozói vénámat előkapva kiderítettem, hogy bizony a kedvenc farmernadrágom, amit nemrég még felmosórongynak használtam, a két combom találkozásánál sikeresen kiszakadt. Egy ideje már sejtettem, hogy nem fogja sokáig bírni, hiszen a lábaim séta közben összedörzsölődnek, és végül minden nadrágom így végzi – na de erre még azért nem voltam felkészülve.
3. fejezet: Az a fránya ebédidő
Szerencsére hosszabb látogatásnál mindig pakolok váltóruhát, úgyhogy ez az aprócska kitérő nem foghatott ki rajtam. Egy darabig még játszottunk a kis autókkal, és megpróbáltunk minél magasabb várat építeni a kockákból, aztán eljött az ebéd ideje.
Hiába könyörögtem Bálintnak, egyszerűen nem volt hajlandó kisétálni a konyhába – sőt, megpróbálta elhitetni velem, hogy mindig a nappaliban szokott enni. Jobb ötlet híján beadtam a derekam; elvégre mi baj történet? Nos, néhány perccel később megtanultam a leckét. Miután letettem a kávézóasztalra a tányért, észrevettem, hogy a kanalat kint felejtettem a konyában. Csak fél percre fordítottam hátat, de mire visszaértem, a tányér fele már a szőnyegen (miért is ne vajszínű lenne?) és a kanapén díszelgett, Bálint pedig próbált úgy tenni, mintha a pólóján lévő főzelékpacák csak a minta részei lennének. Így hát következett az átöltöztetés-megebédeltetés-súrolás procedúra, ami alatt egy másodpercre sem tévesztettem szem elől a kissrácot. Olvass még a témában
Még szerencse, hogy evés után mindig elálmosodik – gondoltam magamban, mert szükségem volt már egy kis pihenőidőre. És így is történt. Miután kiürítette a tányért, leheveredett a kanapé sarkába, majd szépen lassan elbóbiskolt a mesenézés közben.