9. bejegyzés: Anya, a legnagyobb szuperhős

9. bejegyzés: Anya, a legnagyobb szuperhős

Címlap / Szerelem / Párkapcsolat / 9. bejegyzés: Anya, a legnagyobb szuperhős

Valamikor a 22. születésnapom után kezdtem el észrevenni, hogy az ismerősi körömben egyre több ujjra került fel az a bizonyos gyűrű. Persze akkor még biztos voltam benne, hogy rövidesen én is tagja leszek a klubnak, de ahogy arra télen rá kellett jönnöm, nekem egyelőre egészen más útvonalat kell bebarangolnom. Azt viszont már évekkel ezelőtt is tudtam, hogy csak idő kérdése, és a baráti társaságomhoz csatlakozik egy hangos, 24 órás felügyeletet igénylő, de mindezek ellenére elképesztően aranyos csöppség is.

Klau volt a legelső barátnőm, akinek babája született, rajta keresztül pedig legalább egy kicsit beleláthattam egy újdonsült anyuka életébe. Folyamatos készenlét, feje tetejére állított alvásrend és az aggodalom, amikor váratlanul megbetegszik a gyermek – az biztos, hogy én még nem álltam készen a dologra, hiszen már amiatt is idegeskedni kezdtem, hogy esetleg rosszul veszem a kezembe. Bálint viszont makkegészségesen növekedett, és napról-napra egyre izgágább lett. Mindig is csodáltam Klaut, amiért szünet nélkül képes vele tartani a tempót, mert én bizony másfél óra után úgy kifáradtam mellette, mintha két napos maratoni túrázásra neveztem volna be. Így hát a világ összes kifogása átsuhant az agyamon (randim lesz, eltört a lábam, Angliába költöztem), amikor a hét közepén váratlanul szembetaláltam magam Klau kérésével, miszerint vállaljam be 24 órára a bébiszitter szerepét.

Persze nem a lustaság váltotta ki a bizonytalanságomat (bár bevallom, a délig alvás elég kecsegtető volt); leginkább amiatt izgultam, hogy esetleg nem vagyok elég jó erre a szerepre, hiszen oké, hogy a kutyusomra tudok vigyázni, na de egy 3 éves kisfiú már tripla ekkora kihívás. Végül mégis beadtam a derekam, mert Klau kérlelésére lehetetlen volt nemet mondani.

1. fejezet: A kezdők izgalma

Szombaton épphogy beléptem a lakásba, Klau köszönés helyett máris belekezdett egy rövidített talpalóba arról, hol találom Bálint kajáját, mit adjak rá, ha kimegyünk az udvarra, és melyik mesével lehet egy kis időre egy helyben tartani. Mindössze 5 perc alatt annyi infóval lett tele az agyam, hogy féltem, lassan nem marad hely a többi gondolatomnak, és emiatt már-már biztos voltam benne, hogy „Az év legbénább bébiszittere” díjjal fognak megjutalmazni a nap végére.

– Ha nem érsz el a mobilomon, és Andris sem veszi fel a telefont, hívd a szüleimet ezen a számon. És ha őket sem sikerül, akkor…
– Akkor valószínűleg belecsöppentem egy horrorfilmbe, vagy szilveszter éjfél van, és minden vonal foglalt. De szerencsére egyik sem felel meg a valóságnak, úgyhogy ne aggódj, tényleg minden rendben lesz
– nyugtattam meg Klaut, mert az biztos, hogy 4 km-es távolságból is tisztán látszott róla, mennyire izgul.
– Köszi, tényleg. Majd azért időnként rátok csörgünk, csak tudod, a születése óta nem ünnepeltük meg a házassági évfordulónkat, és szükségünk van egy kis egyedüllétre.
– Ez természetes. Érezzétek jól magatokat, és majd holnap találkozunk. Most pedig indulás, nehogy lekésd a randidat.

Klau még adott egy búcsúpuszit Bálintnak, aztán kilépett az ajtón, kettesben hagyva minket kereken 24 órára.

2. fejezet: Bemelegítés egy kis bökkenővel

Mivel az utóbbi időben eléggé megfogyatkoztak a találkáim Bálinttal, egy ideig csöndesen méregetett a plüssmackója mögé rejtőzve. Részben aggódni kezdtem, hogy egész nap félénken fog üldögélni a sarokban, hiszen akkor hogy fogom például megebédeltetni? Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy végül is nem lehet elég korán megtanítani a gyerekeknek, hogy óvatosan kell bánni az idegenekkel.

Körülbelül röpke fél órába és egy meglehetősen idétlen bábjátékba telt, mire sikerült a félénk távolságtartást átalakítanom, csakhogy a dolog túl jól sült el: Bálint addigra már a hátamon ülve akart lovacskásat játszani. Persze hogy is lehet nemet mondani egy kisgyerek vidám nevetésének? Így hát megpróbáltam magam beleélni a szerepbe, és feltöröltem a nadrágommal a lakás minden pontját, csak hogy jól érezze magát. A játék addig egészen szórakoztató volt, míg egy hirtelen mozdulatnál ruhaszakadás hangját nem hallottam.

Rögtön felnéztem a hátamra (már amennyire ez anatómiailag lehetséges), hátha Bálint ruhája akadt bele esetleg a kilincsbe, de szerencsére ő továbbra is mosolyogva kapaszkodott a hajamba. Úgyhogy nyomozói vénámat előkapva kiderítettem, hogy bizony a kedvenc farmernadrágom, amit nemrég még felmosórongynak használtam, a két combom találkozásánál sikeresen kiszakadt. Egy ideje már sejtettem, hogy nem fogja sokáig bírni, hiszen a lábaim séta közben összedörzsölődnek, és végül minden nadrágom így végzi – na de erre még azért nem voltam felkészülve.

3. fejezet: Az a fránya ebédidő

Szerencsére hosszabb látogatásnál mindig pakolok váltóruhát, úgyhogy ez az aprócska kitérő nem foghatott ki rajtam. Egy darabig még játszottunk a kis autókkal, és megpróbáltunk minél magasabb várat építeni a kockákból, aztán eljött az ebéd ideje.

Hiába könyörögtem Bálintnak, egyszerűen nem volt hajlandó kisétálni a konyhába – sőt, megpróbálta elhitetni velem, hogy mindig a nappaliban szokott enni. Jobb ötlet híján beadtam a derekam; elvégre mi baj történet? Nos, néhány perccel később megtanultam a leckét. Miután letettem a kávézóasztalra a tányért, észrevettem, hogy a kanalat kint felejtettem a konyában. Csak fél percre fordítottam hátat, de mire visszaértem, a tányér fele már a szőnyegen (miért is ne vajszínű lenne?) és a kanapén díszelgett, Bálint pedig próbált úgy tenni, mintha a pólóján lévő főzelékpacák csak a minta részei lennének. Így hát következett az átöltöztetés-megebédeltetés-súrolás procedúra, ami alatt egy másodpercre sem tévesztettem szem elől a kissrácot.

Még szerencse, hogy evés után mindig elálmosodik – gondoltam magamban, mert szükségem volt már egy kis pihenőidőre. És így is történt. Miután kiürítette a tányért, leheveredett a kanapé sarkába, majd szépen lassan elbóbiskolt a mesenézés közben.

4. fejezet: Energiával túltöltve

Másfél-két óra múlva olyan kipihenten ébredt fel, mint aki legalább téli álmot aludt. Ugrálni kezdett a kanapén, együtt énekelte a televízióval a reklámok zenéjét, majd támadt egy ötlete, és céltáblának használva a fejemet dobálni kezdett a plüssállatkáival.

– Oké, Bálint, mit szólnál egy kis friss levegőhöz inkább? javasoltam, remélve, hogy a hintázás és egy kis labdázás lenyugtatja majd. Persze szokás szerint tévedtem.

Mivel Klauék udvarában megvolt minden, amire egy gyereknek szüksége lehet, nem kellett kirándulást szerveznem a játszótérre. Bálint vidáman ugrott bele a homokozóba, ahol eleinte csak „sütiket” készített a formák segítségével, majd később megpróbálta megenni őket. Aztán felajánlottam, hogy játszunk focimeccset, de hamar megunta, és visszatért a korábbi játékához: a fejem a céltábla. Végül leheveredett az egyik bokor mellé, ahol megtalálta a kiscicáját, „Bobót”, és addig simogatta, míg el nem aludt az ölében. Ekkor csörrent meg a telefonom: Klau hívott egy kis élménybeszámolóért.

Minden a legnagyobb rendben. Megebédelt, aludt egy kicsit, most pedig kint játszik az udvaron a macskával.
Macskával? De hát nekünk nincs is macskánk – válaszolta meglepve Klau.
Hát, úgy tűnik, most már van.

5. fejezet: Drága Édesanyák!

Nem sokkal később elkezdett fújni a szél, így felelősségteljes bébiszitterhez híven inkább bevittem Bálintot a lakásba. Noha reménykedtem, hogy a kinti játék elvette a kedvét a rosszalkodástól, sajnos ez még váratott magára. Az ajtón belépve Bálint ugyanis kitalálta, hogy fogócskázzunk, majd sportolókat megszégyenítve rohanni kezdett – egyenesen a lépcső felé. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy megbotlik, és megüti magát, így utána eredtem, és rekordidő alatt sikerült is megelőznöm, mielőtt bármi baj történhetett volna.

Ezek után nem is volt kérdés, hogy ideje bevetnem azt, amit Klau csak „végső megoldásként” emlegetett. Leültettem Bálintot a DVD-lejátszó elé, és elindítottam a Gru első részét, amiért állítólag annyira odavan, hogy szinte lehetetlen elmozdítani ilyenkor a tévé közeléből. Klau viszont nem rajong azért, hogy a kisfia egész nap egy fémdobozt bámuljon, így csak ritkán szokta elindítani neki. Én viszont annyira kimerültem az elmúlt 6-7 óra alatt, hogy bármit megadtam volna egy kis pihenésért. És láss csodát, amint elkezdődött a mesefilm, Bálint csöndesen leült a kanapé mellé és belemerült a minyonok különös kis világába. Ahogy elnéztem a kisfiút és a körülötte található játékkupacokat, rögtön eszembe jutott az anyukám.

Amíg kisgyerek vagy, minden olyan magától értetődőnek tűnik, és tudod, hogy bármi is történjék, az anyukád ott áll mögötted. Megtanít beszélni, hogy aztán megoszthasd vele az örömödet, kételyeidet és fájdalmaidat. Megmutatja, hogy kell járni, hogy idővel végigsétálhasd a saját utadat. Elkísér téged, hogy felsegítsen, ha esetleg megbotlanál, és nincs kihez fordulnod. Átvirrasztja az ágyad mellett az éjszakát, amikor beteg vagy, csak hogy ne érezd magad egyedül. Elüldözi a „szörnyeket”, amik a szekrényedben bujkálnak. És már azelőtt a családoddá és őrangyaloddá válik, hogy először a karjában tartana.

Hiába a sok küzdelem, amit meg kell vívnia érted, az anyukád minden veszekedésetek és szóváltásotok ellenére feltétlenül szeret téged. Már azelőtt szeretett, hogy megszülettél volna. Jobban aggódott, mint te magad, amikor először töltöttél egy napot az óvodában, és melletted állt, amikor tinédzserként úgy érezted, hogy mindenki összeesküdött ellened. Még ha az egész univerzumban mindent meg is lehet kérdőjelezni, egy dolog visszavonhatatlanul, megingathatatlanul biztos: az édesanyák a világ legnagyobb szuperhősei! Végleten sok különleges képességük van, mindent megtalálnak a lakásban (hiába nézted meg korábban kétszer a fiókot, az anyukád odamegy, és pikk-pakk előkeresi belőle, amiért órák óta kutakodsz), és az ő életükben örökké te vagy az első. Ezt pedig a világ minden kincsével sem tudnánk igazán meghálálni nekik!

6. fejezet: Tanulságos 24 óra

A kis elmélkedésemből Bálint ébresztett fel; vidáman közölte, hogy eljött a fürdés ideje. Az összes lehetséges kimenetel átfutott az agyamon: mindenhol víz lesz, csak a kádban nem, addig lubickol a habok között, míg megcsúszik, vagy annyira jól szórakozik, hogy nem tudom kikönyörögni onnan. Meglepő módon viszont egyikre sem került sor.

Bálint eljátszogatott a tusfürdős dobozokkal, majd amikor már megunta a dolgot, jókisfiú módjára kikéredzkedett a kádból, mondván, hogy a Gru 2. részét is meg akarja még nézni. Így hát visszatelepedtünk a jól megszokott kanapéra, és addig néztük a mesét, amíg el nem bóbiskolt rajta.

Ahogy figyeltem a légzését, csak arra tudtam gondolni, hogy életemben nem láttam még nála aranyosabb, gyönyörűbb kisfiút. Kicsit irigyeltem Klaut, még a csínytevések ellenére is. Van egy otthona, férje, és egy tündéri gyermeke – hiába a sok nehézség, hiszen valaki számára ő jelenti az egész világot. Persze ez nem azt jelenti, hogy az én életem rosszabb lenne, csak szimplán más. Kihátráltam a szobából, és felhívtam az anyukámat, csak hogy megköszönjem neki azt, amit értem tett. Hiszen ezt tényleg nem lehet elégszer hangoztatni!

Másnap délelőtt érkeztek meg Klauék, Bálint és én viszont már 6 óta ébren voltunk. Hihetetlen, hogy a gyerekek mennyire tele vannak energiával! Én még a szemem kinyitására próbáltam felkészülni, ő pedig már az ágyam végében ugrált és kiabált. Még nem tudja, de néhány év, és bármit megadna plusz egy óra alvásért. Klau megköszönte a segítséget, de valójában itt én tartoztam csak köszönettel, hiszen ez alatt az egyetlen nap alatt nem csak arra jöttem rá, hogy nem is vagyok olyan béna a gyerekekkel, de egyúttal arra is újra ráébredtem, hogy az édesanyák a világ legnagyobb ajándékai!

VIDEO 2024 legszebb sminktrendje, a gyöngyházfényű smink

Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!