Sokáig azt hittem, hogy az önbizalom azoknak az embereknek a kiváltsága, akik mindig tudják, mit csinálnak. Akik magabiztosan lépnek be egy terembe, akik nem inognak meg, ha valaki megkérdőjelezi őket, és akik minden helyzetben urai maradnak önmaguknak. Irigyeltem ezt az állapotot, mert úgy tűnt, valami, ami nekem hiányzik. De egy idő után rájöttem, hogy az önbizalom nem egy szilárd alap, amire ráállsz, hanem valami, amit nap mint nap újra kell építeni. És nem a siker építi, hanem a kitartás.
Az igazi önbizalom nem abból fakad, hogy minden tökéletesen sikerül, hanem abból, hogy akkor sem adod fel, amikor semmi sem megy. Amikor már negyedszer próbálod meg ugyanazt, és még mindig nem jön össze. Amikor újra elutasítanak, de te nem hátrálsz meg. Amikor sírva, dühösen vagy épp fáradtan is visszaülsz a gép elé, mert tudod, hogy ha most feladod, legközelebb még nehezebb lesz.
Én is megtapasztaltam, milyen érzés elveszíteni a hitemet magamban. Amikor egy projekt nem úgy sikerül, ahogy elképzeltem, vagy amikor valaki más szebben, gyorsabban, jobban csinálja. Ilyenkor mindig ott volt bennem a gondolat, hogy „talán én nem vagyok elég jó ehhez”. De ma már tudom, hogy ez a mondat az, ami a leginkább hátráltat. Mert az önbizalom nem abból nő ki, hogy folyton bizonyítod, elég jó vagy, hanem abból, hogy mersz hibázni. Olvass még a témában
A hibák és kudarcok nem a történet végei, hanem a tanulás pillanatai. Mindegyik egy apró lecke arról, hogyan maradj állva, amikor minden összeomlik körülötted. És ezek a leckék rakják le az önbizalom alapját. A siker egy pillanatra megnyugtat, de a kitartás az, ami megerősít.
Az is érdekes, hogy az önbizalom nem látványos. Nem abban mutatkozik meg, hogy hangosan beszélsz, vagy mindig tudod a választ. Hanem abban, hogy nem menekülsz el. Hogy mersz ott maradni a nehéz helyzetekben, és mersz önmagadhoz hű maradni akkor is, amikor mindenki más mást vár tőled. Az önbizalom néha csak annyit jelent, hogy nem futsz el, amikor valami fáj. Hogy bízol magadban akkor is, amikor senki más nem teszi.
A legtöbben azt hisszük, hogy az önbizalom majd jön, ha elég dolgot elérünk. Ha megkapjuk az állást, ha sikerül a vizsga, ha lefutjuk a maratont, ha megdicsérnek. De valójában ezek csak visszaigazolások. Az igazi önbizalom sokkal korábban születik. Abban a pillanatban, amikor elbuksz, és mégis megpróbálod újra. Amikor a hang, ami azt mondja, „hagyd, úgysem fog menni”, halkabb, mint az, amelyik azt suttogja, „de igen, próbáld meg még egyszer”.
A legnagyobb változás pedig akkor történik, amikor már nem félsz a kudarctól. Amikor megtanulod, hogy az nem egyenlő a te értékeddel. Hogy ha valami nem sikerül, az nem azt jelenti, hogy te nem vagy elég jó, csak azt, hogy most még tanulsz. És ebben a felismerésben van valami felszabadító.
Ha most épp egy olyan időszakban vagy, amikor minden kicsit szétesni látszik, ne gondold, hogy nincs önbizalmad. Lehet, hogy épp most épül benned. Csendben, a háttérben, minden egyes próbálkozással, minden egyes nappal, amikor mégis továbbmész. Az önbizalom nem akkor jön, amikor minden sikerül, hanem amikor rájössz, hogy a nehézségek ellenére is képes vagy hinni magadban. És ha legközelebb újra meginogsz, jusson eszedbe, hogy nem az számít, hányszor buktál el, hanem hogy hányadszor is tudsz még felállni. Mert az, aki nem adja fel, előbb-utóbb eléri, amit szeretne. Csak közben észre sem veszi, hogy már nem is a cél a fontos, hanem az, hogy közben megtanulta, mire képes valójában.
