Meddig tűrsz még? Mi az a pont, amikor azt mondod: erre már nincs mentség? Meddig vársz? Gondolom, nem akarsz kétperces hír lenni a híradóban…
Csak egy pofon!
Hevesen gesztikulálva mesélt – tehette, hisz népes nézőközönség itta minden szavát. A söröző előtti tér zengett a hangos kacagásuktól – az a jó pár feles, és a sör ebben a melegben rövid idő alatt megtette a hatását.
– És még Ő volt felháborodva… Én dolgozom egész nap, vért izzadok, hogy tudjuk fizetni a csekkeket, az úri hölgy pedig arra sem képes, hogy meleg vacsorát tegyen az asztalra.
– Persze, hogy kiakadtam… – csapott a tenyerébe a szakállas férfi.
– Na és mit tettél?
– Mit? Ordítottam, és beindítottam a pofonosztót – hangos röhögés. – Pusztán „nevelési célzattal” – tette még hozzá. Láthatóan nagyon büszke volt magára, és arra, hogy alkalmi hallgatósága elismerően bólogatott tettét hallva.
Napi megaláztatásaink
Otthon. Egy hely, ahol az ember megpihenhet. Egy hely, ahol biztonságban lehet a szerettei körében, lazíthat, feltöltődhet, elvonulhat a világ rémségei elől. De. De nem mindenhol létezik ez a hely. Vajon hány családban térnek haza rettegve a gyerekek? Vajon hány nő tűri nap, mint nap szó nélkül a megaláztatásokat? Lélekromboló viták, tettlegességig fajuló veszekedések, könnyek, rettegés.
Te érintett vagy?
Ha nem – szerencsésnek mondhatod magad. De tényleg nem vagy érintett? Nem hunysz szemet nap, mint nap a parttalan viták miatt? Nem pártolod ki, amikor „véletlenül” elcsattan egy pofon? Nem mondod azt, hogy „Csak fáradt volt”, „Én hibáztam” „Én idegesítettem fel” „Megérdemeltem, amit kaptam.”
Hagyod magad eltiporni?
Tudom: szereted. Szereted még akkor is, ha bántalmaz. Ragaszkodsz hozzá, mert úgy érzed neked már nincs jobb lehetőséged az életre. Ezt hiteti el veled. Elhiteti, hogy nem vagy jó semmire, nem kellesz már senkinek, és ő is csak sajnálatból van veled… S Te hagyod magad… Hagyod magad megalázni, összetörni, sanyargatni…
