Amikor a távolság természetessé válik
Az én gyerekkoromban az édesapám a szomszédos nagyvárosban dolgozott. Ma ez a távolság már csak egy közepes ingázásnak tűnne, de akkoriban, a régi autókkal és a másfajta munkakultúrával mindez azt jelentette, hogy csak hétvégente láttuk egymást. „Hétvégi apuka” volt – szerettük, vártuk, de a hétköznapok érzelmi szövetéből tudat alatt is hiányzott a jelenléte.
Megdöbbentő volt felismerni, hogy a lányom életében szinte hajszálpontosan ugyanezt a dinamikát teremtettük meg, csak modernebb kiadásban: ő négyéves koráig egy külföldön dolgozó apát várt haza rendszeresen.
A naptárban húztuk a napokat, vártuk a nagy találkozásokat, az intenzív közös élményeket és az izgalmas ajándékokat, miközben a keddi ebédeknél vagy az ovis ünnepségeken apa csak egy hangként lehetett jelen a telefonban.
Bár a cél nemes volt – az anyagi biztonságunk megteremtése –, a minta mégis ugyanaz maradt: a férfi, aki máshol építi a várat, és a lány, aki csak a hazalátogató hőst ismeri. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
