Elhangzik egy mondat egy megbeszélésen, és a szoba figyelme már el is kalandozik, mire a végére érünk. Nem azért, mert amit mondunk, értéktelen, hanem mert a hangunk, a tempónk és a mondatszerkesztésünk szinte könyörög a figyelmen kívül hagyásért.
1. A folyamatos szabadkozás
Van, aki szinte minden megszólalását azzal nyitja, hogy elnézést kér: a feltett kérdésért, az időért, amit elvesz, vagy egyszerűen azért, mert megszólalt. Egy-egy „bocsánat, csak annyit mondanék” vagy „elnézést, hogy közbeszólok” önmagában ártalmatlan udvariassági forma lenne, de ha minden mondat ezzel indul, a hallgató tudat alatt azt a jelzést kapja, hogy amit utána hall, nem is olyan fontos. A túlzott szabadkozás leértékeli a mondanivalót, mielőtt az egyáltalán elhangozna, és azt az üzenetet hordozza, hogy a beszélő maga sem hiszi, hogy helye van a térben.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
