Véleménycikk: Schuszter Borka
Ha találkozhatnék a húszéves önmagammal, valószínűleg hosszasan mesélne arról, milyen lesz az élete: pontosan tudná, milyen munkát fog végezni. Milyen kapcsolatban fog élni. Milyen elvek szerint fog dönteni. Milyen ember lesz negyvenéves korára.
És biztos vagyok benne, hogy a történetnek csak kevés része egyezne a ma már általam ismert valósággal.
Régen ez a gondolat elszomorított volna. Ma inkább megkönnyebbülök tőle. Olvass még a témában
Mert minél idősebb leszek, annál inkább azt érzem, hogy a húszéves önmagamnak egyszerűen nem volt elég információja ahhoz, hogy eldöntse, mi tesz majd igazán boldoggá.
Pedig akkor ezt egyáltalán nem így láttam
A húszas éveim elején azt hittem, hogy most formálódik ki végleg az identitásom. Hogy most kell eldöntenem, milyen ember vagyok, milyen karriert akarok, milyen kapcsolatot szeretnék, milyen értékek mentén fogok élni. Mintha minden döntés egy életre szóló szerződés lett volna.
Aztán az élet újra és újra bebizonyította, hogy szerencsére nem így működik.
Persze szerintem fontos, hogy bizonyos dolgokhoz ragaszkodjunk. Van valami szép abban a gondolatban, hogy ne hagyjuk teljesen cserben a gyerekkori vagy fiatal felnőtt önmagunkat. Hogy emlékezzünk arra, milyen emberré szerettünk volna válni.
Csak szerintem ezt a képet hajlamosak vagyunk túlságosan romantizálni.
Mintha a húszéves önmagunk valami különösen bölcs ember lett volna, aki pontosan tudta, mi a helyes út.
Pedig ha őszinte vagyok, én húszévesen rengeteg mindenben tévedtem.
Más volt az értékrendem. Más dolgokat tartottam sikernek. Más emberekre akartam hasonlítani. Sokkal jobban érdekelt, mit gondolnak rólam mások. Sokkal kevésbé tudtam nemet mondani. Sokkal több energiát fordítottam arra, hogy megfeleljek valamilyen elképzelt ideálnak.
Ha ma mindenáron hűséges akarnék maradni ehhez a verziómhoz, valójában megtagadnám mindazt, amit azóta megtanultam.
Pedig éppen ez a felnőtté válás lényege
Nemcsak idősebbek leszünk, hanem új tapasztalatokat szerzünk. Csalódunk. Hibázunk. Embereket veszítünk el, újakat ismerünk meg. Dolgok, amik korábban fontosnak tűntek, jelentőségüket vesztik, és olyan értékek kerülnek előtérbe, amelyekről húszévesen még nem is gondoltuk volna, hogy egyszer meghatározzák az életünket.
Szerintem nem kudarc letérni arról az útról, amelyre fiatalon ráléptünk. Sőt, sokszor ez elengedhetetlen a fejlődéshez.
Néha úgy beszélünk a fiatalkori álmainkról, mintha azok valamiféle erkölcsi iránytűk lennének. Mintha az lenne az igazi siker, ha negyvenévesen is pontosan ugyanazt szeretnénk, mint húszévesen. Én viszont nem vagyok benne biztos, hogy ez valóban így van.
Hiszen ha húsz év alatt semmit nem változott az ember világlátása, kíváncsisága vagy prioritásai, az talán éppolyan furcsa lenne, mint az, ha minden évben teljesen új személyiséget építene magának.
Lehet, hogy nem abban a szakmában dolgozunk, amit elképzeltünk. Lehet, hogy nem olyan családban élünk, mint amilyet megálmodtunk. Lehet, hogy egészen más városban, más emberek között, más ritmusban telnek a napjaink.
De ha közben kedvesebbek lettünk, bátrabbak, őszintébbek önmagunkhoz, és jobban ismerjük saját magunkat, akkor valószínűleg nem rossz irányba tértünk le.
Ha ma visszanézek a húszéves önmagamra, szeretettel gondolok rá.
Nagyon igyekezett.
Csak még nem tudhatta, mennyi minden fog történni vele, és hogy ezek a dolgok mennyire átírják majd azt, amit a boldogságról gondol.
És őszintén szólva örülök, hogy nem minden úgy alakult, ahogy akkor elképzelte.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
