Véleménycikk: Schuszter Borka
Ez az a kérdés, amire huszonévesen még egészen egyértelmű választ adtam volna: soha. Akkoriban volt bennem egy kimondatlan szabálykönyv a barátságról, és ennek az egyik legfontosabb pontja az volt, hogy a barátaink exe tabu. Nem árnyaltam, nem tettem hozzá feltételeket, egyszerűen így működött.
Azóta viszont sok minden változott. Felnőttként már nem gondolom, hogy pusztán azért kizárhatnánk egy kapcsolat lehetőségét, mert a másik félnek volt egy múltja valakivel, akit ismerünk. Egy jól működő kapcsolat annyira sok tényezőn múlik – időzítésen, értékrenden, élethelyzeten, személyiségen –, hogy ha ezek ritka módon egyszerre passzolnak, nehéz lenne azt mondani, hogy mindezt félretesszük egy íratlan szabály miatt.
Sőt, egy idő után ez már inkább tűnik önsorsrontásnak, mint lojalitásnak. Mintha szándékosan mondanánk le valami jóról azért, mert „így szokás”. Miközben egyre inkább azt látom, hogy az élet nem ilyen tiszta és egyszerű. Az emberi kapcsolatok pedig végképp nem azok. Olvass még a témában
Abban is hiszek, hogy felnőttként képesnek kell lennünk lezárni a kapcsolatainkat. Hogy el kell tudjuk engedni a múltat, és nem cipelnünk magunkkal a végtelenségig. Ideális esetben egy szakítás után eljutunk oda, hogy a másik már nem „valaki, aki hozzánk tartozik”, hanem egyszerűen egy ember a múltunkból. És ha ez valóban így van, akkor elvileg nem kellene problémát jelentenie annak sem, ha később mással – akár egy barátunkkal – találja meg a helyét.
Az „ideális eset” ritkán valósul meg ilyen tisztán
Mert közben ott vannak azok a helyzetek, amikor teljesen érthető, ha egy barátunk exe tabu marad. Ha a kapcsolat érzelmileg terhelt volt, ha nem volt tiszta a lezárás, vagy ha a barátunk még mindig hordozza a sebeit. Különösen akkor, ha ezek a sebek nem egyszerűen a szakítás fájdalmából fakadnak, hanem abból, ahogyan bántak vele.
És talán itt húzódik a valódi határ: nem maga a tény, hogy valaki a barátunk exe, teszi őt tabuvá, hanem az, hogy milyen történet van mögötte.
A másik fontos szempont az idő. Még ha egy kapcsolat viszonylag békésen is ért véget, valószínűleg kell egyfajta távolság, hogy mindenki a helyére kerüljön az új helyzetében. Hogy a barátunk már ne belülről élje meg a történetet, hanem egy lépés távolságból tudjon ránézni. Ez nem feltétlenül mérhető hónapokban vagy években, inkább abban, hogy mennyire rendeződtek az érzések.
Mindezek mellett viszont egy dolgot egyre kevésbé tudok figyelmen kívül hagyni: ha minden adott, ha a múlt valóban lezárult, ha senkinek nincsenek már nyitott sebei, és ha tényleg hiszünk abban, hogy ez a kapcsolat működhet, akkor nehéz indokot találni arra, miért kellene lemondani róla.
Mert végső soron mindannyian ugyanazt keressük: olyan kapcsolatokat, amelyekben jól vagyunk, amelyekben önmagunk lehetünk, és amelyekben van esély a boldogságra. És ha ez egy váratlan helyzetben talál meg, talán nem az a legjobb döntés, ha automatikusan elutasítjuk.
Ráadásul hiszek abban is, hogy egy igazi barát – még ha nem is könnyű neki – végső soron azt szeretné, hogy boldogok legyünk. Lehet, hogy ehhez idő kell, lehet, hogy beszélgetések, határok és kompromisszumok kellenek. De ha a kapcsolataink valóban érettek, akkor elbírják az ilyen helyzeteket is.
Nem egyszerű kérdés, és valószínűleg nincs rá mindenkire érvényes válasz. De talán nem is kell. Elég, ha őszintén végiggondoljuk, kiket és mit kockáztatunk – és hogy mit nyerhetünk azzal, ha esélyt adunk egy kapcsolatnak.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
