Néha a legmélyebb felismerések akkor érnek utol minket, amikor valaki más történetében váratlanul megpillantjuk a saját életünk görbe tükrét.
Ilyenkor döbbenünk rá, hogy a sorsunk nem csupán véletlenek sorozata, hanem láthatatlanul futó családi minták szövedéke. Éppen egy ilyen pillanat indította el bennem is a kérdést: vajon miért ismételjük meg önkéntelenül is pontosan azt, amitől a leginkább óvni szerettük volna a gyermekeinket?
A gyógyító munka árnyoldala és az örökölt hiány
Nemrég egy csoportfoglalkozáson a terapeutám osztott meg egy húsbavágó történetet. Elmesélte, hogy élete nagy részét az édesanyja elhanyagolása miatti sebek gyógyításának szentelte. Ez a belső hajtóerő vitte az önismeret útjára, majd irányította később a segítő szakmába. Olvass még a témában
Ez az éttermi incidens megtanított, hogy néha vita helyett sokkal okosabb a visszalépés
„Amikor megláttam a katicát, tudtam, hogy a nagyi még mindig itt van” – Szeretteink üzenetei a síron túlról
„Akkor vettem először komolyan a panaszkodását” – Férfiak, mi történt, amikor a feleség levette a jegygyűrűt?
Így segít, ha megírsz egy levelet, amit sosem küldesz el senkinek
Azonban egy ponton rá kellett döbbennie a fájdalmas igazságra: miközben megszállottan tanult és dolgozott, hogy „elég jó” anyává és szakemberré váljon, a saját lánya pontosan azt az elhanyagoltságot élte át otthon, amit ő korábban. A fizikai távollét, a munka és a hivatás oltárán feláldozott idő jó eséllyel ugyanazt az űrt hagyta a saját gyermekében – csak ezúttal a díszletek voltak mások.
Ez a történet szíven ütött és elgondolkoztatott: én mit adtam tovább a saját lányomnak? Vajon utolérhető az én életemben is a „jelen lévő, mégis hiányzó” szülő képe? Nyilván okkal éreztem át ezt a történetet annyira mélyen.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
