Csak ő volt neki egyedül. Féltette, óvta, védelmezte is mindentől, és mindenkitől. Ügyelt arra, hogy minden nap ugyanabban az időben ébredjen, ugyanabban az időben étkezzen, ha hideg volt rétegesen felöltöztette, ha tombolt a forróság, a hűvös szobában marasztalta. Meg is értették egymás minden rezdülését.
Csak ő volt neki egyedül. Féltette, óvta, védelmezte is mindentől, és mindenkitől.
Ha rajta a búskomorság vett erőt, azonnal észrevette, és szorosan hozzábújt, ha betegség döntötte le a lábáról folyton az ágya mellett üldögélt. Így ment ez tíz boldog éven át – irigylésre méltó összhangban. Aztán azon a hűvös őszi délutánon baljós fellegek árnyékolták be a napot. Hiába főzte meg alapos műgonddal a kedvenc ételét: a tejbegríz érintetlenül maradt a tányérjában.
A tested gyenge pontja a csillagjegyed szerint
– Gyere! Enned kell valamit – unszolta, de ő csak feküdt-feküdt az ágyában, s egyre nehezebben kapkodott a levegő után.
– Istenem! Mi történik veled? – csapta össze a tenyerét kétségbeesetten, majd kihívta az ügyeletet. Zokogva invitálta be az orvost, aki rögtön látta: óriási a baj. Megvizsgálta, megmérte a testhőmérsékletét, majd bekötött egy infúziót a magatehetetlen fadarabként fekvő testbe.