Ha rajta a búskomorság vett erőt, azonnal észrevette, és szorosan hozzábújt, ha betegség döntötte le a lábáról folyton az ágya mellett üldögélt. Így ment ez tíz boldog éven át – irigylésre méltó összhangban. Aztán azon a hűvös őszi délutánon baljós fellegek árnyékolták be a napot. Hiába főzte meg alapos műgonddal a kedvenc ételét: a tejbegríz érintetlenül maradt a tányérjában.
– Gyere! Enned kell valamit – unszolta, de ő csak feküdt-feküdt az ágyában, s egyre nehezebben kapkodott a levegő után.
– Istenem! Mi történik veled? – csapta össze a tenyerét kétségbeesetten, majd kihívta az ügyeletet. Zokogva invitálta be az orvost, aki rögtön látta: óriási a baj. Megvizsgálta, megmérte a testhőmérsékletét, majd bekötött egy infúziót a magatehetetlen fadarabként fekvő testbe. Olvass még a témában
– Ugye, nem lesz semmi baja? Ugye, hatni fog a gyógyszer? – kapaszkodott az orvos karjába remegve a félelemtől.
