Ha vérvételre megy az ember lánya érdemes időben érkeznie – már, ha nem szeretne órákig várakozni, és rémtörténeteket hallgatni titokzatos betegségekről, amputált végtagokról, véletlenül kiderülő halálos kimenetelű nyavalyákról, félrekezelt betegekről, hálapénzről, anatómiai részletességgel leírt műtétekről. Mert – igaz abban nincs tapasztalatom, hogy más nemzeteknél ez miként van, – de a magyar emberek jellegzetessége, hogy könnyen barátkozva röpke negyedóra leforgása alatt képesek kiteregetni életüknek és egészségi állapotuknak minden apró részletét.
Legutóbb is elsőként telepedtem le a laboratórium előtti folyosó jéghideg műanyag székére, elővettem a jegyzetfüzetemet, és próbáltam némi ötletet kicsiholni agytekervényeimből: a „miről is kellene írnom?” – kérdéskörét boncolgatva. Mivel ez nem megy mindig olyan könnyen – hosszan magam elé meredve fixírozni kezdtem a padlólapokat. A tőlem jobbra elhelyezkedő 2 méteres sávban elhelyezkedő lapok fényesen csillogtak, előttem, és tőlem balra lévő 2 méternyi sávban mattosan, csaknem piszkosan dísztelenkedtek, majd a folyosó végéig (ami kb. még 10 méter), újra patyolat-tisztának tűntek. Nem igazán értettem a logikát. A mobilom csörgése szakította félbe morfondírozásomat.
– Igen. Ideértem. Még nincs senki. Megyek, mihelyst tudok. – suttogtam a telefonba, de a kihalt folyosón még így is visszhangot vertek szavaim. – Á. Hát innen jön a hang. Jó korán idetelepedett…- csapódott ki a labor ajtaja, és lépett ki rajta hatalmas felmosó nyéllel a kezében a testes takarítónő. – Úgy látom, nem bízza a véletlenre. – folytatta, miközben gyakorlott mozdulatokkal végigtörölte a tőlem jobbra eső sávot. – Nem. – bólintottam, és készségesen felemeltem a lábaimat, hogy a szék alatti részt is elérje. – Ne tornázzon kislány! Az már nem az én területem. – mosolyodott el, majd miután kinyitotta a fejem fölötti ablakot visszacaplatott a laborba magára csapva az ajtót.
Ha nem hát nem. Kényelmesen elhelyezkedtem, végiglapoztam a táskámban felejtett kábé fél éves női magazint, majd dideregve becsuktam az ablakot.
– Talán csak nem fázik? – lépett ki az egyik vizsgáló ajtaján egy másik takarítónő, szintén felmosóval a kezében. – Egy kicsit. De kinyitom, ha kell…- szabadkoztam fülig pirulva, mint aki rossz fát tett a tűzre. – Nem kell. Majd kinyitom a folyosó végén. – mondta és gyakorlott mozdulatokkal elkezdte felmosást. Tőlem 2 méterre- balra kezdte el, és haladt a folyosó vége felé.
Végre világosság gyúlt az agyamban: megértettem, hogy szegény padlólapok, miért is voltak oly piszkosak előttem, és a kérdéses két méteres sávban. A válasz egyszerű: a senki földjén ültem, ott, ahol egyik takarítónő sem érezte magát illetékesnek.
Ha vérvételre megy az ember lánya érdemes időben érkeznie – legalább rejtélyeket old meg hajnalok hajnalán.