„Mindegy, milyen, szeretem”
Szülőként nehéz erről elméletben beszélni. Amíg nincs gyerekünk, talán könnyebb azt mondani: „én biztosan csak egészséges gyermeket szeretnék, és mindent megtennék, hogy egészséges gyermekem legyen”. De amikor már megszületik a gyerek, a helyzet átértékelődik.
Én például, ha megkérdeztek volna a terhességem alatt, szeretném-e, hogy autizmusban érintett gyermekem szülessen, valószínűleg azt feleltem volna: nem. Ki válaszolna igennel egy ilyen kérdésre?
Most azonban, hogy van egy autista kislányom, semmiért és senkiért nem cserélném el őt. A maga módján tökéletes. Ő az én gyermekem, az ő egyénisége, világlátása és létezése tesz engem azzá az emberré, aki ma vagyok. Minden egyes nap hálásnak érzem magam azért, hogy az anyukája lehetek.
És azt hiszem, sok szülő van így. Nem azért, mert tagadnák a nehézségeket, hanem mert a gyermeket önmagáért szeretik, nem pedig azért, mert megfelel valamiféle előre megírt „ideálnak”. Olvass még a témában
És talán itt van a kulcs: miközben mindannyian a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek, a szülőség valójában arról szól, hogy elfogadjuk a bizonytalanságot. Nem tudhatjuk, hogy milyen gyereket kapunk. Lesznek-e betegségei, szeretni fogja-e a matekot, vagy hamisan énekel-e majd. Nem tudhatjuk, milyen kihívások és milyen ajándékok várnak ránk az ő egyénisége révén.
Egy gyerek vállalása mindig kockázat és mindig áldozat is. De egyben az a lehetőség is, hogy feltétel nélkül szeressünk valakit, aki úgy tökéletes, ahogyan van – a hibáival, a nehézségeivel, a másságával együtt.
Ezért azt gondolom, hogy míg az élettel összeegyeztethetetlen betegségek szűrése érthető és emberséges, addig ha túl nagy kísértést érzünk arra, hogy „tervezzük” a gyerekeinket, akkor talán nem is igazán akarunk gyereket. Vagy legalábbis nem állunk készen a szülőség igazi feladatára: arra, hogy elfogadjuk, az élet nem mindig úgy alakul, ahogy terveztük – de attól még teljes, szép és értékes lehet.
