Centikkel
2011-ben Új-Zélandon látogattam egy barátomat, amikor a földrengés volt. Egyik percben még az utcán sétáltunk, a másikban térdre rogyva néztük, ahogy az autók fékcsikorogva farolnak, az összes ablak kitörik és az üveg beteríti a betont. Egy közeli épület összedőlt, hatalmas puffanást hallottam közvetlenül mellettem. Amikor a por kicsit elült, láttam, hogy egy betondarab volt, ami centikkel hibázott el.
Tudom, mi ez
2004, Thaiföld, cunami. A parton voltunk, amikor a víz elkezdett visszahúzódni és hallottam, ahogy a mellettünk lévő angol apuka azt mondja a feleségének: „Tudom, mi ez, ez cunami, láttam egyszer a tévében. Fel kell mennünk a hegyre.” Fogalmam sem volt, miről beszél, de szürreális látvány volt, ahogy szinte eltűnt a víz, ezért én is elkezdtem szedelőzködni. A hullám nem volt látványos - mint azóta sok filmben ábrázolják - kifejezetten alacsony volt, de mikor utolért, nem tudom leírni a víz erejét. Teljesen tehetetlen voltam, biztos voltam benne, hogy itt a vég. Iszonyú szerencsével sikerült kikászálódnom és feljutnom a hotel tetejére.
Olvass még a témában
„Király!”
Alabamában haveroknál szálltunk meg, amikor Amerikában utazgattunk a barátnőmmel. Jött a hurrikán, eszeveszetten fújt a szél, a barátnőm a sarokban zokogott félelmében, de házigazdáink kint ujjongtak valamire, hogy nézzem, milyen „király”. Kimentem a verandára és láttam, hogy felettünk olyan az ég, mintha a víz eltűnne egy hatalmas lefolyóban. A hurrikán pont felettünk volt. Ők kurjongattak, én pedig nem tudtam mozdulni, lebénultam a félelemtől.
A cikk folytatódik, lapozz!
