Mindenki vágyik rá, hogy szeressék, értékeljék és a környezete befogadja. Valamiért viszont hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szeretet csak akkor jár, ha minél tökéletesebbek vagyunk kívül-belül. Valóban így lenne?
A megbecsülés iránti igényünk, a közösség elfogadására való vágyunk valójában biológiai késztetés és mélyen belénk van kódolva. Az ősidőkben a csoporthoz való tartozás biztosította a túlélést, így lényeges volt a többiek szimpátiája. Aki egyedül maradt, képtelen volt vadászni, megvédeni magát, így a biztos halál várt rá. Úgy tűnik, hogy az elfogadás iránti vágyunk azóta sem csökkent, létszükségletünk mások szeretete, támogatása.
Nyolc év után egy mondat az autópályán, ami mindent átírt
Az emberek sok mindent megtesznek annak érdekében, hogy szeretetet, figyelmet kapjanak a környezetüktől, egyáltalán nem ritka, hogy sokszor hajlamosak magukat olyannak mutatni, amilyennek a többiek látni szeretnék őket – vagy legalábbis amilyennek hiszik, hogy látni szeretnék őket. Sokan meg vannak győződve róla, hogy legjobb önmagukat kell előadniuk és szinte hibátlannak kell mutatkozniuk ahhoz, hogy szeressék őket. A tudomány viszont cáfolni látszik mindezt.
