Mindenki vágyik rá, hogy szeressék, értékeljék és a környezete befogadja. Valamiért viszont hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szeretet csak akkor jár, ha minél tökéletesebbek vagyunk kívül-belül. Valóban így lenne?
A megbecsülés iránti igényünk, a közösség elfogadására való vágyunk valójában biológiai késztetés és mélyen belénk van kódolva. Az ősidőkben a csoporthoz való tartozás biztosította a túlélést, így lényeges volt a többiek szimpátiája. Aki egyedül maradt, képtelen volt vadászni, megvédeni magát, így a biztos halál várt rá. Úgy tűnik, hogy az elfogadás iránti vágyunk azóta sem csökkent, létszükségletünk mások szeretete, támogatása.
Az emberek sok mindent megtesznek annak érdekében, hogy szeretetet, figyelmet kapjanak a környezetüktől, egyáltalán nem ritka, hogy sokszor hajlamosak magukat olyannak mutatni, amilyennek a többiek látni szeretnék őket – vagy legalábbis amilyennek hiszik, hogy látni szeretnék őket. Sokan meg vannak győződve róla, hogy legjobb önmagukat kell előadniuk és szinte hibátlannak kell mutatkozniuk ahhoz, hogy szeressék őket. A tudomány viszont cáfolni látszik mindezt.
A tudomány szerint nem kell tökéletesnek lenni
Elliot Aronson szociálpszichológus a 60-as években végzett kísérletet a témával kapcsolatban.
Két személy teljesítményét kellett értékelni a résztvevőknek: az egyik jelöltet kiváló képességűnek mutatták be és a válaszadásai is majdnem tökéletesek voltak, míg a másik átlagos képességű volt s a kérdéseknek is csak harmadára tudott helyes választ adni.Mindkét jelölt ügyetlenkedett: leöntötték magukat kávéval a teszt közben. Az alkalmasabbnak tűnő válaszadó esetében a hibázást szimpatikusnak találta az értékelő közönség, az átlagos képességű jelölt rokonszenvességét viszont csökkentette az esetlenség.
Az emberek tehát jobban kedvelik azokat, akik vállalják a hibáikat és a tökéletlenségüket. Ez érthető, hiszen sokkal szívesebben azonosulunk olyasvalakivel, aki mer hibázni, mint a mindig perfekcionizmusra törő, tökéletességet hajszolókkal. Ez utóbbiakat ridegnek, megközelíthetetlennek látjuk, nem is tudunk velük azonosulni.
Az esendőség, sebezhetőség kedvessé, emberivé tesz, olyan valakivé, akihez könnyű kapcsolódni és akihez lehet kötődni.
Makulátlanságot színlelve talán elérhetetlennek és tökéletesnek tűnhetünk, de nem válunk szerethetővé, viszont a nyitottság, hibáink vállalása közvetlenebbnek, elérhetőnek és ezáltal szimpatikusabbnak mutat bennünket.
Merjünk tehát időnként hibázni.