Ott ültem a konyhaasztal körül vagy nyolcadmagammal, mindenki nevetett valamin, amit az egyik barátom mesélt, a boroskancsó már a harmadik körben járt, és én is nevettem, csak közben azt figyeltem, mennyire nem érzem magam részének annak, ami körülöttem történik. Mintha egy üvegfal mögül néztem volna végig a saját társasági életemet.
Amikor az egyedüllét kevésbé fáj, mint a társaság
Sokáig azt hittem, a magány az, amikor egyedül vagyok otthon, csendben, senki nem hív, és a hétvégém abból áll, hogy a plafont bámulom. Aztán rájöttem, hogy azok az esték, amikor tényleg egyedül voltam, sokszor békésebbek voltak, mint azok, amikor tele volt körülöttem az élet, mégis azt éreztem, senki nem lát igazán.
Volt egy barátnőm, akivel évek óta hetente találkoztunk kávézni, végigbeszéltük a munkahelyi drámáinkat, a szerelmi ügyeinket, mindent, ami a felszínen történt velünk. Egyszer, egy különösen nehéz hónap után, amikor apám kórházban volt, leültem vele, és félmondatokban próbáltam elmondani, mi zajlik bennem. Ő bólogatott, együttérzőn hümmögött, aztán öt perc múlva már a saját aktuális gondját mesélte. Nem volt rossz szándék benne, egyszerűen soha nem tanultuk meg egymást ott hallgatni, ahol valóban vagyunk. Olvass még a témában
A legmagányosabb pillanataim nem a csendben történtek, hanem tele teremben, miközben mosolyogtam.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
