Hit
Vallásos családból jövök, kérdés sem volt, hogy megtartjuk a babát. Amíg csak ő volt és nem tudtam, milyen egy egészséges gyerek, nem keseregtem, de mióta megszületett a kistestvér, nagyon sajnálom az egészet. Látom, ahogy az ép kisfiam egyre önállóbb, hatalmas kaland és élmény látni, ahogy napról-napra nyiladozik az értelme. Nem azt bánom, hogy megtartottam a beteg fiam, hanem őt sajnálom, hogy az állapota miatt mennyi mindenből kimarad és sosem fog tudni teljes életet élni.
Semmi
Semmit nem bánok, a Down-kóros kislányom úgy jó, ahogy van. Mindenki imádja, mi is imádjuk és ő is imád minket, nem változtatnék az életemen semmit.
Olvass még a témában
Ráébredés
Önző voltam, nem gondoltam bele, hogy ő tovább fog élni, mint én és az anyja. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy gondoskodhatok valakiről, akinek szüksége van rám. Ma már tudom, hogy a természetes folyamat az, hogy az utód előbb-utóbb önállóvá válik és saját életet kezd élni. A mi gyerekünknek erre sosem lesz lehetősége, ő élete végéig ránk lesz szorulva, de mi nem leszünk itt örökké.
A cikk folytatódik, lapozz!