Idealista
Csillogó szemű, friss házasok voltunk, amikor megfogant a baba. Az orvosok mondták, hogy nem lesz egészséges, de mi naiv idealisták voltunk, eszünk ágában sem volt megszakítani a terhességet. Aztán a valóság teljes erővel sújtott le ránk. Eltelt 12 év és az életünk – nem szégyellem kimondani – romokban hever. Egy sérült gyerek nevelése anyagilag, idegileg és fizikailag is teljesen lemeríti az embert. Pár év alatt türelmetlen, kiabálós, idegbeteg anyuka lett belőlem, aki állandóan szorong és hetente több alkalommal is a vécébe zárkózik be sírni. Már ahhoz is gyógyszer kell, hogy alapszinten funkcionáljak és ehhez társul a mérhetetlen bűntudat, hogy miért nem vagyok jobb, mert a gyerekem jobbat érdemelne.
Nem ő
Nem azt bánom, hogy megtartottam a sérült gyereket, vele minden nap nehéz ugyan, de minden nap egy csoda, nagyon szeretem. Amit bánok, az az ember, akinek szültem. Azt mondta, mellettünk lesz, kitart a végsőkig, aztán lelépett az első nehézségeknél, fél évet sem bírt.
Olvass még a témában
Új család
A férjem mondta, hogy vetessük el, de én erősködtem, hogy tartsuk meg, hiszen sérülten is a mi gyerekünk, a mi kis angyalunk lesz. Sokkal nehezebb, mint gondoltam. A férjem engem hibáztatott az egészért, szereti a gyereket, de elvált tőlem és új családot alapított. Küld pénzt és rendszeresen látogatja is a fiát, de bevallom, fáj, amikor Facebookon látom az új feleséggel és a két egészséges, szép gyerekkel mosolyogni a fotókon. Én itt maradtam leharcoltan, egyedül, ismerkedni esélyem sincs.
A cikk folytatódik, lapozz!