Véleménycikk: Schuszter Borka
Az elején még azt hittem, csak véletlen. Megnéztem az Instagram sztorijaim nézőlistáját, és ott volt egy ismerős név. Tudtam, hogy ki ő, de nem foglalkoztam vele különösebben. Melyikünkkel ne történt volna már meg, hogy egy unalmasabb pillanatunkban rákeresünk valamelyik exünk új párjára? Talán a kíváncsiság hajt, talán egy pillanatnyi bizonytalanság – de nincs emögött semmi nagy dolog.
Csakhogy a név a következő sztori megtekintői között is ott volt. És másnap újra, és aztán megint, és megint.
Egy idő után már nem tudtam úgy végignézni a sztorijaimat, hogy ne keresse a szemem automatikusan azt a nevet. Mintha egy kis, állandó jelzés lenne a háttérben, amit nem én raktam oda, de mégis ott maradt. Olvass még a témában
Először inkább magamban kerestem a választ
Talán túl sok jelentőséget tulajdonítok ennek. Talán ez teljesen normális. Talán csak én érzem furcsának, hogy valaki, aki a párom múltjához tartozik, ennyire rendszeresen jelen van a digitális teremben, ahol én is mozgok.
Aztán ez az érzés lassan átfordult valami másba. Feszültségbe. Bizonytalanságba. És igen, néha egy kis gonoszságba is: hát tessék, akkor nézd meg, milyen boldogok vagyunk!
Minden új sztorinál ott volt az apró pillanat, amikor ellenőriztem, vajon most is megnézte-e. És minden alkalommal, amikor igen volt a válasz, egy kicsit összébb szűkült bennem valami.
Elkezdtem figyelni, mit posztolok. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy „vajon ez neki szól-e”, „vajon erre mit reagálhat”. Olyan gondolatok jelentek meg, amelyek nem tartoztak az én életemhez, mégis elkezdték kitölteni a teret.
Mintha egy láthatatlan harmadik fél folyamatosan jelen lenne a kapcsolatunkban. Mit tegyek vele? Letiltsam? Ez megoldaná a dolgot? Vagy csak tovább gondolkodnék azon, hogy mi lehet az oka a kíváncsiságának? És ha nem tiltom le, akkor miféle válaszban reménykedek? Hogy a listában felbukkanó neve és profilképe egyszer csak többet árul majd el nekem, megtudok belőle valamit, amit addig eltitkolt előttem?
Miközben megannyi kérdés keringett a fejemben, egy napon aztán rájöttem: mi van, ha ez az egész nem rólam szól?
Mi van, ha nekem nem kell gondolnom erről az egészről semmit, mert valójában ez az exről szól, aki egy évekkel korábbi kapcsolata új barátnőjének a nevét írja be napról napra az Insta keresőjébe. Nem az az „ügy”, ami ebből az egészből velem történik. Ha van valami, ami figyelmet érdemel, akkor az az, ami az ő lelkében történik. De ezzel meg én nem tudok mit kezdeni, nincs is jogom semmit sem kezdeni.
Az igazság az, hogy a történet nem rólam szólt
Nem az én viselkedésemről. Nem az én jelenlétemről. Hanem valakiről, aki valamihez még mindig kötődik, ami már nincs jelen az életében. Ez szomorú, de nekem nem dolgom ezt a terhet vinni. Nem dolgom értelmezni, megfejteni vagy kezelni.
A saját életem, a saját kapcsolatom és a saját nyugalmam nem lehet egy másik ember feldolgozatlan történetének mellékterméke.
Ma már próbálom nem keresni a nevét a sztorijaim megtekintői között. Próbálom nem monitorozni a saját gondolataimat és posztjaimat, próbálom nem tőle függővé tenni azt, hogy mit mutatok a külvilág felé. És ha ő maga eszembe jut, próbálok csak arra gondolni, hogy remélem, végre megkapja a segítséget, amire szüksége van ahhoz, hogy továbbléphessen.
