Aki képtelen dönteni, összevissza kommunikál, és láthatóan fogalma sincs, mit csinál a beosztottjai fele napján, mégis ott ül a vezetői székben. Nem te vagy a hibás, hogy ezt így látod, és nem is a főnököd különösen szerencsétlen eset. Van ennek egy neve, sőt egy egész elmélete, amit még a hetvenes évek végén fogalmazott meg egy kanadai oktatáskutató, Laurence J. Peter.
Mi is pontosan a Péter-elv?
Peter azt figyelte meg, hogy a hierarchikus szervezetekben – legyen szó vállalatról, iskoláról vagy hivatalról – az emberek addig lépnek egyre feljebb a ranglétrán, amíg el nem érik azt a szintet, ahol már nem képesek jól teljesíteni. Ott aztán megrekednek, mert onnan tovább már nem léptetik őket, de visszaminősíteni sem szokás senkit. A végeredmény egy elég lehangoló kép: minden pozíciót idővel olyasvalaki tölt be, aki már nem alkalmas rá, hiszen épp az utolsó előléptetése vitte túl a saját kompetenciahatárán.
Peter ezt annyira frappánsan és sok humorral fogalmazta meg 1969-ben megjelent könyvében, hogy az elmélet azóta is központi fogalma lett a szervezetpszichológiának, még ha eredetileg félig szatirikus hangvétellel is íródott. Olvass még a témában
„Mit tegyek, ha pasik nélkül boldogabb vagyok…?” Negyven felett sok nő jár ebben a cipőben
„A srác, aki a suliban csúfolt, hogy szegények vagyunk, most hajléktalan” – Hogyan szembesültél a karma hatalmával?
„Anya halála óta, azaz tíz éve nem beszélünk” – Miért távolodnak el a testvérek a szülők halála után?
Amikor neked kell lebontani mások vélt falait – határhúzás, következő szint
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
