Az anyám nagy bánatára a véleményemet azóta sem tanultam meg megtartani magamnak, arra viszont rájöttem: lehet, hogy rövid távon ez kellemetlen helyzetekbe sodor, hosszú távon viszont csakis ennek köszönhető, hogy ura tudtam maradni a saját életemnek.
Munkahelyi tárgyalások során, de még randevúkon is találkoztam már azzal, hogy valaki azt mondta: nehéz eset vagyok. Csupán azért, mert elmondtam, ha valamivel nem értettem egyet, vagy valamilyen feltétel számomra nem volt vállalható. A húszas éveim naivitásában értetlenül álltam a jelenség előtt: mégis mit kellene tennem? Hallgassak, amikor valami nem tetszik nekem, vagy nem vállalható a számomra? Szorítsam össze a fogamat, és amikor megkérdezik, hogy valami rendben van-e így, hazudjam azt, hogy igen? Hogy épülhetne erre bármiféle egészséges kapcsolat, legyen az romantikus vagy szakmai?
Nem, ez nyilvánvalóan teljesen értelmetlen, így nem lehet a megoldás. A baj csak azzal lehet, ahogyan mondom a dolgokat – gondoltam. Hiszen hiába próbálom én tisztelettudóan elmondani, hogy valamin szeretnék változtatni, valahogy mégis támadóan hangzik, amikor kijön a számon. De akkor vajon mit csinálok rosszul? Olvass még a témában
Évekbe telt, míg rájöttem, hogy nem azzal van a baj, amit mondok, vagy ahogyan mondom. Hanem azzal, hogy sokan még mindig nem képesek egy nőtől hallani az eltérő véleményt, vagy a határozott nemet.
Amikor egy férfi határozottan kiáll magáért, azt mondjuk rá: magabiztos, vezető típus, tudja, mit akar. Ha ugyanezt egy nő teszi, könnyen megkapja: „nehéz eset”, „túlérzékeny”, „agresszív” vagy éppen „hisztis”. Ez a kettős mérce nemcsak a munkahelyeken, hanem a családi kapcsolatokban, baráti körökben és még a saját önképünkben is visszaköszön. Pedig az asszertivitás – vagyis az önérvényesítés mások jogainak tiszteletben tartásával – az egyik legfontosabb készség, amit egy nő elsajátíthat.
De vajon miért olyan nehéz, és miért tűnik gyakran „engedetlenségnek” az, ami valójában önbecsülés?
Sokan közülünk már gyerekként megtanulják, hogy a jó kislány halk, udvarias, alkalmazkodó. Nem vitázik, nem kérdez vissza, nem mond ellent. Később ez a minta beég: a konfliktuskerülés lesz az alapértelmezett, miközben a saját igényeink és határaink háttérbe szorulnak. Amikor egy nő mégis kilép ebből a szerepből, és egyenesen kommunikál, nemet mond, vagy visszajelzést ad, azt sokan személyes sértésként kezelik. Nem azért, mert tényleg bántó lenne, amit mond – hanem mert szokatlan, hogy egy nő nem kér elnézést a létezéséért.
Pedig az asszertivitás nem konfliktuskeresés. Nem arról szól, hogy mindenáron keresztülvisszük az akaratunkat. Épp ellenkezőleg: az asszertív nő képes meghallgatni másokat, de közben nem veszíti szem elől a saját álláspontját. Képes nemet mondani anélkül, hogy bűntudata lenne. Képes kérni anélkül, hogy úgy érezné, hálával tartozik érte. És ami talán a legfontosabb: képes kiállni magáért anélkül, hogy bocsánatot kérne érte.
Rólam már gyerekkoromban is mindig azt mondták a szüleim, hogy az egészségesnél két kanállal több igazságérzetet osztottak nekem, de tudom, hogy vannak, akik introvertáltabbak, még kevesebb teret kaptak a véleményük kifejezésére gyerekként, vagy csak nehezebben ismerik fel a saját igényeiket.
Asszertívnak lenni az ő számukra még nagyobb kihívást jelenthet, pedig nőként ez a képesség szó szerint létfontosságú: ez a kulcsa ugyanis annak, hogy ne csak sodródjunk arra, amerre a környezetünkben lévők éppen sodorni akarnak bennünket.
A jó hírem az, hogy az asszertivitás tanulható. Nem kell, hogy eleve extrovertált legyél hozzá, és nem kell minden vitában a legélesebb hangnak lenni. A lényeg, hogy a saját érzéseidet és igényeidet érvényesnek tudd látni – és képes legyél ezeket másokkal is közölni. Sok nőnek segít, ha írásban gyakorolja először az ilyen mondatokat. Mások asszertív kommunikációs tréningeken vesznek részt. És vannak, akik egyszerűen csak elhatározzák: többé nem kérnek bocsánatot azért, mert léteznek, és véleményük van.
