„Nem vagyok nehéz eset, csak nem vagyok halk” – nőként az asszertivitásról

Írta Schuster Borka 2025.07.22.

Ne maradj le rólunk: állíts be minket elsődleges forrásnak, és többször látod a bien.hu-t a Google-találataid közt.

„Lehetne, hogy legalább csak néha csendben maradsz, és megtartod magadnak a véleményedet?” – kérdezte meg az anyám még nyolcadikos koromban, amikor, bár kitűnő tanuló voltam, sokadjára kerültem bajba, mert valamiben nem értettem egyet az osztályfőnökömmel, és ezt udvariasan, de annál határozottabban el is mondtam neki.

Az anyám nagy bánatára a véleményemet azóta sem tanultam meg megtartani magamnak, arra viszont rájöttem: lehet, hogy rövid távon ez kellemetlen helyzetekbe sodor, hosszú távon viszont csakis ennek köszönhető, hogy ura tudtam maradni a saját életemnek.

A hosszú és boldog házasság két titka a kutatások szerint

Munkahelyi tárgyalások során, de még randevúkon is találkoztam már azzal, hogy valaki azt mondta: nehéz eset vagyok. Csupán azért, mert elmondtam, ha valamivel nem értettem egyet, vagy valamilyen feltétel számomra nem volt vállalható. A húszas éveim naivitásában értetlenül álltam a jelenség előtt: mégis mit kellene tennem? Hallgassak, amikor valami nem tetszik nekem, vagy nem vállalható a számomra? Szorítsam össze a fogamat, és amikor megkérdezik, hogy valami rendben van-e így, hazudjam azt, hogy igen? Hogy épülhetne erre bármiféle egészséges kapcsolat, legyen az romantikus vagy szakmai?

Nem, ez nyilvánvalóan teljesen értelmetlen, így nem lehet a megoldás. A baj csak azzal lehet, ahogyan mondom a dolgokat – gondoltam. Hiszen hiába próbálom én tisztelettudóan elmondani, hogy valamin szeretnék változtatni, valahogy mégis támadóan hangzik, amikor kijön a számon. De akkor vajon mit csinálok rosszul?

Olvass még a témában

Dolgozó anyaként ezt az egy szabályt követem, hogy ne hulljon szét az életem

A horkolás miatt kezdtünk külön aludni, aztán észre sem vettük, hogy elidegenedtünk egymástól

„Átlagosnak lenni nem jó érzés, de sajnos azok vagyunk: te is, én is.” Tények pszichológusoktól, amit sosem mondanak ki hangosan

Hogyan hozod meg a nagy döntéseidet? Derítsd ki, milyen döntéshozó vagy!

Évekbe telt, míg rájöttem, hogy nem azzal van a baj, amit mondok, vagy ahogyan mondom. Hanem azzal, hogy sokan még mindig nem képesek egy nőtől hallani az eltérő véleményt, vagy a határozott nemet.

Amikor egy férfi határozottan kiáll magáért, azt mondjuk rá: magabiztos, vezető típus, tudja, mit akar. Ha ugyanezt egy nő teszi, könnyen megkapja: „nehéz eset”, „túlérzékeny”, „agresszív” vagy éppen „hisztis”. Ez a kettős mérce nemcsak a munkahelyeken, hanem a családi kapcsolatokban, baráti körökben és még a saját önképünkben is visszaköszön. Pedig az asszertivitás – vagyis az önérvényesítés mások jogainak tiszteletben tartásával – az egyik legfontosabb készség, amit egy nő elsajátíthat.

De vajon miért olyan nehéz, és miért tűnik gyakran „engedetlenségnek” az, ami valójában önbecsülés?

Sokan közülünk már gyerekként megtanulják, hogy a jó kislány halk, udvarias, alkalmazkodó. Nem vitázik, nem kérdez vissza, nem mond ellent. Később ez a minta beég: a konfliktuskerülés lesz az alapértelmezett, miközben a saját igényeink és határaink háttérbe szorulnak. Amikor egy nő mégis kilép ebből a szerepből, és egyenesen kommunikál, nemet mond, vagy visszajelzést ad, azt sokan személyes sértésként kezelik. Nem azért, mert tényleg bántó lenne, amit mond – hanem mert szokatlan, hogy egy nő nem kér elnézést a létezéséért.

Pedig az asszertivitás nem konfliktuskeresés. Nem arról szól, hogy mindenáron keresztülvisszük az akaratunkat. Épp ellenkezőleg: az asszertív nő képes meghallgatni másokat, de közben nem veszíti szem elől a saját álláspontját. Képes nemet mondani anélkül, hogy bűntudata lenne. Képes kérni anélkül, hogy úgy érezné, hálával tartozik érte. És ami talán a legfontosabb: képes kiállni magáért anélkül, hogy bocsánatot kérne érte.

Rólam már gyerekkoromban is mindig azt mondták a szüleim, hogy az egészségesnél két kanállal több igazságérzetet osztottak nekem, de tudom, hogy vannak, akik introvertáltabbak, még kevesebb teret kaptak a véleményük kifejezésére gyerekként, vagy csak nehezebben ismerik fel a saját igényeiket.