Bevallom, én sosem szerettem, ha fotóznak. A kamera előtt mindig kicsit feszengtem, vajon jó szögből állok, látszik-e az a fránya tincs a hajamban, nem nevetek-e túl szélesen? Ezek a gondolatok mindig ott motoszkáltak bennem, és sokáig teljesen biztos voltam benne, hogy a kamera előtti szereplés nem nekem való. Aztán egyszer mégis bevállaltam egy fotózást, és az egész élmény gyökeresen megváltoztatta, ahogy magamra tekintek. Ha kíváncsi vagy, hogyan sikerült túllendülnöm ezen, olvass tovább, és elmesélem a saját történetemet.
A komfortzónán túl
A legtöbben a hétköznapi életben is maszkokat viselünk, a munkában, a párkapcsolatban, a barátaink között is van egy bizonyos szerep, aminek meg akarunk felelni. Amikor azonban kamera elé állsz, minden lepel lehullik. A lencse könyörtelenül őszinte, és bár először félelmetesnek tűnik, valójában felszabadító is. Ott állsz, sebezhetőn, mégis erősen. És pontosan ez az a pillanat, amikor elkezded meglátni magad kívülről, úgy, ahogy talán sosem merted.
