Az én történetem
Amikor először mondtam igent egy fotózásra, konkrétan remegett a gyomrom. Egy barátnőm szervezte, aki hobbifotósként imádott portrékat készíteni. Napokig azon agyaltam, mit vegyek fel, hogyan sminkeljek, de valahogy semmi nem tűnt elég jónak. Aztán eljött a nap, és az első tíz perc maga volt a kín, feszengtem, mindig tudni akartam, hogy „ez most jól áll-e”.
De valami megváltozott, amikor a barátnőm csak annyit mondott: „Ne gondolj arra, hogy fotózlak. Képzeld el, hogy csak beszélgetünk.” Abban a pillanatban elengedtem a görcsöt. Elnevettük magunkat egy hülye poénon, és ő pont akkor kattintott. Az a kép lett az egyik kedvencem, nem tökéletes, de épp ezért annyira igazi.
Amikor pár nappal később átküldte a képeket, először félve nyitottam meg őket. De ahogy végiglapoztam, nem egy hibákkal teli nőt láttam, hanem egy olyan verziómat, akire eddig sosem figyeltem fel. A mosolyom meleg volt, a tekintetem élénk, és rájöttem, lehet, hogy nem vagyok „modell alkat”, de van bennem valami, amit érdemes megmutatni. Olvass még a témában
