Kegyetlenek, undorítóak vagy tabukat döntögetnek – ha egy film polgárpukkasztó, az önmagában még jót is jelenthet, persze ha mindez öncélú, akkor kevés mentség marad rá. Az alábbi filmek esetében azonban egyesek úgy gondolták: ami sok, az sok, és ezeket a filmeket jobb lenne egyszerűen örökre bezúzni. Te mit gondolsz róluk? Vigyázat, spoilerek előfordulhatnak!
Mechanikus narancs – A Clockwork Orange
Anthony Burgess Gépnarancs című regényének filmadaptációja Stanley Kubrick rendező egyik legendás alkotása, és bár a rendezőóriás legtöbb művét a filmvilágban fenntartások nélkül szokás elfogadni, a Mechanikus narancs megjelenése idején sokaknál kiverte a biztosítékot, elsősorban azért, mert nyíltan ábrázolja az erőszakot, a szexualitást és a meztelenséget.
Éppen emiatt a film a legtöbb országban a legmagasabb korhatár-besorolást kapta, és olyanok is szép számmal akadtak, akik egészen egyszerűen inkább be is tiltották volna az egészet, úgy, ahogy van.
A szürreális helyszíneken, szürreális szereplők szürreális cselekedeteit bemutató film főszereplője egy karizmatikus pszichopata, Alex DeLarge, akinek a fejében Beethoven 9. szimfóniája szól erőszakos tettei alatt.
Az egyébként sok erkölcsi, morális kérdést is feszegető film története sokaknak nem volt elég, és úgy érezték, az ábrázolt erőszak túlságosan öncélú.
A bemutató után több bűncselekményt is a film hatásának tulajdonítottak, Kubrick pedig sok negatív kritikát és fenyegető levelet is kapott, míg 16 héttel a bemutató után ő maga kérte a film visszavonását, így azt egészen a haláláig nem is lehetett ismét a mozikban látni.
Salò, avagy Szodoma 120 napja – Salò o le 120 giornate di Sodoma / Salò ou les 120 journées de Sodome
Az olasz-francia film 1975-ben készült, De Sade márki híres-hírhedt regénye alapján.
A történet Olaszországban, a fasiszta uralom végnapjaiban játszódik, amikor is négy férfi fegyveres őreik segítségével fiatal lányokat és fiúkat ejt foglyul, hogy a legszebbekkel aztán egy kastélyba vonuljanak, és ott a legkülönfélébb perverziókat éljék ki rajtuk, majd válogatott kínzásokkal nyomorgassák őket, hogy aztán a film sokkoló fináléjában brutálisan kivégezzék foglyaikat.
Pier Paolo Pasolini kétségtelenül a filmtörténet egyik legszélsőségesebb alkotását rendezte meg, és bár saját elmondása szerint is a film a hatalom, az elnyomás és az ember tárggyá alacsonyításának kritikája, sokan úgy vélték, mindez nem legitimálja a filmben látott borzalmakat.
A mozit több országban betiltották, például Ausztráliában sem lehetett látni egészen 2010-ig, de még Cincinati-ben is bajba került miatta egy könyvesbolt tulajdonosa, amikor a film egy kópiáját megtalálták a boltjában.
Ugyanakkor a film mellett számos művész, többek között a neves rendező, Martin Scorsese is kiállt, mondván, hogy a film nem öncélúan, hanem művészeti eszközként használja a sokszor durva, kegyetlen képeket.
Krisztus utolsó megkísértése – The Last Temptation of Christ
Ha már szóba került Martin Scorsese, nem hagyhatjuk ki listánkról a rendező egyik leghírhedtebb filmjét, ami szintén sokaknál kiverte a biztosítékot.
Az, hogy David Bowie játszotta Pontius Pilatust, Willem Dafoe magát Krisztust, Harvey Keitel pedig – brooklyni akcentusával együtt – Júdást, még a vallásos közönség kisebbik gondja volt.
Az azonban, hogy a keresztre feszítéskor Krisztust megkísérti egy normális, hétköznapi élet ígérete, aminek hatására lejön a keresztről, és szeretkezni kezd Mária Magdolnával, sokaknál elszakította a cérnát.
Bár a kritikusok szerint a film nagyon átgondoltan és érzékenyen ábrázolja Jézus morális vívódását az emberi és isteni lét között, sok vallási csoport felháborítónak találta az alkotást, a film betiltását követelte, egy szélső-jobboldali keresztény csoport pedig még fel is gyújtott egy mozit Párizsban, amikor a filmet játszották, többeket súlyosan megsebesítve ezzel.
