Van egy jelenet, ami biztosan ismerős lehet: a barátnőd felhív, összetörve, mert valami olyat mondott vagy tett, ami szerinte megbocsáthatatlan. Te meghallgatod, megérted, elmondod, hogy ez emberi dolog volt, hogy mindenki hibázik, hogy ez nem teszi őt rossz emberré. Aztán leteszed a telefont és ugyanezt a dolgot magadban még napokig, hetekig cipelgetted, mielőtt elmondtad volna neki. Csak magaddal szemben soha nem voltál ilyen türelmes. Ez nem csak veled fordul elő. Ez az egyik legelterjedtebb és legkevésbé felismert módja annak, ahogy az emberek önmagukat bántják.
A kettős mérce, ami belülről működik
Pszichológiai szempontból az önmagunkkal szembeni szigorúság és a másokkal szembeni megértés közötti különbség az önmagunk iránti együttérzés hiányával függ össze. Legtöbbünknek van egy belső hangja, ami másokkal szemben megértő, türelmes és igazságos, de önmagával szemben könyörtelen, ítélkező és soha nem elég elnéző. Ennek a kettős mércének mélyen gyökerező okai vannak.
Gyerekkorban sokan megtanulják, hogy az értékük teljesítményhez kötött, hogy akkor kapnak szeretetet, visszajelzést vagy elismerést, ha jók, szorgalmasak, hibátlanok.
Ebből kinő egy felnőtt, aki mások hibáit természetes emberi gyengeségként kezeli, a sajátját pedig személyes kudarcként. Olvass még a témában
