A mai világban szinte lehetetlen elkerülni a digitális jelenlétet – főleg, ha az ember munkája is a számítógéphez vagy a telefonhoz köti. Én is naponta órákat töltök laptop előtt, és a közösségi média is jól ismert terep számomra. Nemcsak használom ezeket a felületeket, de sokszor éppen az a dolgom, hogy jelen legyek rajtuk. Ezért is különösen fontos számomra, hogy a magánéletemben máshogy viszonyuljak a digitális térhez.
Megtanultam, hogy a valódi élmények, a csendes pillanatok, a közeli kapcsolatok és az őszinte érzelmek nem mindig igényelnek posztolást. Sőt, éppen ezek azok, amik a legnagyobb értéket képviselik számomra – akkor is, ha sosem kerülnek ki az internetre.
Ha nem posztolom, akkor is megtörtént
Sokszor úgy tűnik, mintha csak az létezne, amit megosztunk másokkal. Mintha az emlékek súlyát az adná, hogy hányan lájkolják őket. Pedig az igazság az, hogy a legfontosabb pillanatok attól értékesek, hogy mi átéltük őket – nem attól, hogy kinek mutattuk meg. Olvass még a témában
Volt idő, amikor én is gyakrabban posztoltam. Aztán észrevettem, hogy miközben igyekszem „jól megörökíteni” egy-egy pillanatot, valójában épp lemaradok róluk. A kamera mögött állva figyelem a szeretteimet, a tájat, a történteket, de nem vagyok igazán a részük. Egy idő után elkezdtem tudatosan figyelni erre: jelen akarok lenni, nem csak dokumentálni.
