„Egy meleg, nyári napon a két éves fiammal az udvarunkon töltöttük az időt. Úgy tűnt, tökéletes napot találtunk arra, hogy megtöltsem a medencét vízzel és hagyjam, hogy a gyermekem önfeledten lubickoljon. A fiam azonban inkább ücsörgött a lépcsőn, és sokkal jobban érdeklődött a szappanbuborékok iránt, amiket fújt, és amik szép lassan elúsztak előtte a levegőben. Egy ideig megpróbáltam csatlakozni hozzá, de be kell vallanom, hamar unatkozni kezdtem, és egyre jobban nyomott a meleg. Reménykedve megkérdeztem: készen állsz, hogy beugorj a medencébe? Ő csak annyit válaszolt: „buborékok”.
Öt perccel később ismét megpróbálkoztam a lehetetlennel, hogy rávegyem a fiamat a pancsolásra, de aztán elgondolkoztam. Vajon kinek fontos ez az egész? Nyilvánvalóan nekem. És nekem miért olyan fontos, hogy a fiam fürödjön a medencénkben? Nem volt veszélyben, nem csinált semmi rosszat, tökéletesen elfoglalta magát. Élvezett egy érdekes tevékenységet, és igazából én voltam az, aki váltani akart, aki rá akart erőltetni valamit.
És ebben a pillanatban vált számomra világossá, hogy bár a legjobb szándékkal, de mégis hatalmi harcot vívtam a gyerekemmel, amiben egyszerűen szükségét éreztem, hogy én irányítsak” – ezt az őszinte gondolatébresztőt olvashatjuk David Rettew-től, a psychologytoday.com egyik szerzőjétől, aki ma már gyermekpszichiáterként dolgozik. Olvass még a témában
Már sok-sok év eltelt a történtek óta, de David most életcéljaként tűzte ki, hogy segítsen azoknak a családoknak, akik úgy érzik, gyermekük nem akarja követni a szabályaikat, és nem hajlandó eleget tenni a felnőttek kéréseinek.
