A lagzi
Az egyik kedves kolléganőm meghívott az esküvőjére. Nem volt meglepő, hogy elhívott, hiszen jóban voltunk – hetente minimum egyszer beültünk valaha munka után beszélgetni, és pilatesre is együtt jártunk. Az első döbbenet akkor jött, amikor megláttam a vőlegényét: egy 2 méter 10 centis, belga pasi volt, mellkasig érő szakállal. A szám is tátva maradt, miközben kezet ráztunk.
Akkor jöttem rá, hogy barátnőm soha nem mesélt nekem élete párjáról – csak annyit tudtam, hogy három éve járnak és jól megvannak.
A vacsorát egy kellemes, de egyértelműen szedett-vedett asztaltársasággal töltöttem, akiknek szintén csak marginális ismeretük volt az ifjú pár életét illetően. Jobbról mellettem ült a menyasszony gyerekkori barátnője, akivel együtt nőtt fel, de már vagy 15 éve alig találkoztak. Bal oldalamon a vőlegény unokatestvére ült, aki szintén nem nagyon volt jelen a pár életében – azt sem tudta, hogy unokatesójának van valakije. Olvass még a témában
Ott volt egy volt kolléganő, akivel barátnőm régebben dolgozott együtt, és azóta csak üzenetben tartották a kapcsolatot, illetve velem szemben a pár masszőre, aki hetente járt hozzájuk és jóban volt velük, de igazából semmit nem tudott róluk.
Jót nevettünk azon, hogy itt vagyunk egy esküvőn, és valójában milyen keveset tudunk a párról – de engem kicsit elborzasztott, hogy mostanában milyen felszínesek a barátságok.

A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.






