Ne maradj le rólunk: állíts be minket elsődleges forrásnak, és többször látod a bien.hu-t a Google-találataid közt.
Beállítom a Google-benIratkozz fel a Bien.hu hírlevelére!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek
Nem csak a könyvet, de a filmet is imádtam. Amikor rossz a kedvem, gyakran lapozok bele az olaszországi részbe, hiszen rögtön átjár az a jellegzetes hangulat. Ha vagy olyan szerencsés, hogy jártál már Olaszország valamelyik részén, akkor nem is kell magyarázni, hogy ez a rész miért vidít fel azonnal.
„Az itteniek hihetetlenül el vannak telve attól, hogy ők nápolyiak – és miért ne lennének? Ez az a város, amelyik megajándékozta a világot a pizzával és a fagylalttal. (…) A nápolyi akcentus olyan, mint egy barátságos nyakon vágás. Mintha egy városnyi gyorséttermi szakács adna ki utasításokat – egyidejűleg. Sajátos dialektus és folyamatosan változó helyi szleng jellemzi az itteni beszédet, mégis úgy érzem, a nápolyiakat a legkönnyebb megérteni egész Olaszországban. Miért? Mert kézzel-lábbal megértetik magukat, mint az a másodikosnak látszó kis csitri az unokabátyja mopedjén, aki egyszerre intett be nekem, és vetett rám egy csábos mosolyt, csak hogy tudtomra adja: – Hé, ne vedd rossz néven, öreg spiné, de én csak hétéves vagyok, te meg egy vén csoroszlya, persze attól még lehet, hogy okés vagy, legalábbis félig-meddig, az alakod például egész tűrhető. (…) Szóval itt vagyunk Sophie-val a Pizzeria di Michelében, és mindketten rendeltünk egy-egy pizzát. A tésztájától majdnemhogy eszünket vesztjük. Szinte beleszerelmesedtem ebbe a pizzába, és mámorosan úgy érzem, a pizza viszonozza az érzéseimet.
(…) Menü nincs. Csak kétfajta pizzát készítenek itt – a rendeset és az extra sajtosat.”
„Az itteniek hihetetlenül el vannak telve attól, hogy ők nápolyiak – és miért ne lennének? Ez az a város, amelyik megajándékozta a világot a pizzával és a fagylalttal. (…) A nápolyi akcentus olyan, mint egy barátságos nyakon vágás. Mintha egy városnyi gyorséttermi szakács adna ki utasításokat – egyidejűleg. Sajátos dialektus és folyamatosan változó helyi szleng jellemzi az itteni beszédet, mégis úgy érzem, a nápolyiakat a legkönnyebb megérteni egész Olaszországban. Miért? Mert kézzel-lábbal megértetik magukat, mint az a másodikosnak látszó kis csitri az unokabátyja mopedjén, aki egyszerre intett be nekem, és vetett rám egy csábos mosolyt, csak hogy tudtomra adja: – Hé, ne vedd rossz néven, öreg spiné, de én csak hétéves vagyok, te meg egy vén csoroszlya, persze attól még lehet, hogy okés vagy, legalábbis félig-meddig, az alakod például egész tűrhető. (…) Szóval itt vagyunk Sophie-val a Pizzeria di Michelében, és mindketten rendeltünk egy-egy pizzát. A tésztájától majdnemhogy eszünket vesztjük. Szinte beleszerelmesedtem ebbe a pizzába, és mámorosan úgy érzem, a pizza viszonozza az érzéseimet.
(…) Menü nincs. Csak kétfajta pizzát készítenek itt – a rendeset és az extra sajtosat.”
Alan Alexander Milne: Micimackó
A Micimackó a könyvespolcom egyik legrégebbi darabja, nálam alapműnek számít. Bár gyerekeknek íródott, szerintem sok olyan részlet is helyet kapott benne, amit felnőtt fejjel sem rossz, ha megfontolunk. A most következő is egy ilyen.
„El is indultak arrafelé, s miután egy darabig haladtak, Róbert Gida megszólalt:
– Mondd, Micimackó, mit szeretsz te a világon a legjobban csinálni?
– Mit szeretek? – Meg kellett állnia, hogy gondolkodjon.
Mert mézet enni, az csakugyan jó dolog, mielőtt nekikezd az ember, olyan az a perc, hogy szinte jobb, mint mikor már nyalja – de nem tudta, hogy hívják az ilyesmit. Azután arra gondolt, hogy Róbert Gidával együtt lenni is egész jó dolog; ha Malacka velük van, barátságos és kedves dolog az is. Mikor mindezt átgondolta, azt mondta:
– Legjobban azt szeretem a világon, ha mi ketten Malackával elindulunk, hogy Téged meglátogassunk. (…)
– Micimackó, ígérd meg, hogy nem fogsz engem elfelejteni. Akkor se, ha már százéves leszek.
Micimackó gondolkodott egy darabig.
– Én akkor milyen öreg leszek?
– Kilencvenkilenc.
Micimackó bólintott.
– Megígérem – mondta.
(…) Még mindig a világot szemlélve, Róbert Gida kinyújtotta a kezét, és megérintette Micimackó mancsát. (…) Így aztán együtt elindultak. De akárhová mennek, és akármi történik velük útközben, az Erdő végében, az Elvarázsolt völgyben a kisfiú meg a medvéje mindig játszani fognak.”
„El is indultak arrafelé, s miután egy darabig haladtak, Róbert Gida megszólalt:
– Mondd, Micimackó, mit szeretsz te a világon a legjobban csinálni?
– Mit szeretek? – Meg kellett állnia, hogy gondolkodjon.
Mert mézet enni, az csakugyan jó dolog, mielőtt nekikezd az ember, olyan az a perc, hogy szinte jobb, mint mikor már nyalja – de nem tudta, hogy hívják az ilyesmit. Azután arra gondolt, hogy Róbert Gidával együtt lenni is egész jó dolog; ha Malacka velük van, barátságos és kedves dolog az is. Mikor mindezt átgondolta, azt mondta:
– Legjobban azt szeretem a világon, ha mi ketten Malackával elindulunk, hogy Téged meglátogassunk. (…)
– Micimackó, ígérd meg, hogy nem fogsz engem elfelejteni. Akkor se, ha már százéves leszek.
Micimackó gondolkodott egy darabig.
– Én akkor milyen öreg leszek?
– Kilencvenkilenc.
Micimackó bólintott.
– Megígérem – mondta.
(…) Még mindig a világot szemlélve, Róbert Gida kinyújtotta a kezét, és megérintette Micimackó mancsát. (…) Így aztán együtt elindultak. De akárhová mennek, és akármi történik velük útközben, az Erdő végében, az Elvarázsolt völgyben a kisfiú meg a medvéje mindig játszani fognak.”
Olvass még a témában
10 film, amit sokan annyira szörnyűnek tartanak, hogy félúton kikapcsolták
Generációs sebek, szerelem és elengedés – Véleményem az Egy másik énem 3. évadáról
Teszteld! Melyik film főhősnője lennél személyiséged alapján?
A fiú, akire egy legenda helyét bízták a Forma-1-ben: Ezért figyel most mindenki Kimi Antonellire
Szabó Magda: Ókút
A legtöbb Szabó Magda könyvet szeretem, de ez az egyik kedvencem, hiszen az írónő a gyerekkori emlékeit írja le ebben a műben. Ez egy tökéletes karácsonyi idézet – boldog lennék, ha e felé tartana a világ, és mindenki megtalálná az ünnep igazi lényegét.
„A karácsony, főként az ajándékozás része, minden esztendőben nagy izgalmat és örömet jelentett. Miután, ahogy eszmélni kezdtem, közölték velem, hogy amit kapok vagy kapunk, nem a Jézuska hozza, hanem az enyéim adják, s nekem is módomban áll örömet szerezni másoknak, magam is hamar aktív szereplőjévé váltam a karácsonynak; nemcsak a megajándékozott voltam, hanem az ajándékozó is. Bárkit meg volt szabad örvendeztetnem, de vásárlásra nem kaptam pénzt, nekem kellett előállítanom az ajándékokat, vagy odaadnom valamit a kiválasztottnak gyér kincseimből. (…) Karácsony napján, nem sokkal fagyújtás előtt, besomfordáltam a hálószobába. Anyám éppen átöltözött, áthúzta a nyakán a világoskék ruháját.
– Szeretnék még valakinek ajándékot adni– mondtam.
– Kinek? – nézett rám csodálkozva.
– A hóembernek.
– A hóembernek? Mit?
Hallgattam.
– Valamit, ami a tied?
Bólogattam.
(…) Elrohantam. Kértem egy gyertyát, olyat, amit rá lehet csiptetni a faágra. (…) Fagyújtáskor kettős öröm, hogy adtam is, kaptam is (…) Az ablakfényben vajsárga volt a hó. Közvetlenül előtte ott feküdt az ajándékom, rá volt csiptetve a gyertya is, egy még sose használt, rózsaszín karácsonyfa gyertya. (…) Nagyon szép ajándék hevert a hóban, igaz, hogy kicsi, de hát nekem csak kicsi volt abból, amiből a felnőtteknek nagy.”
„A karácsony, főként az ajándékozás része, minden esztendőben nagy izgalmat és örömet jelentett. Miután, ahogy eszmélni kezdtem, közölték velem, hogy amit kapok vagy kapunk, nem a Jézuska hozza, hanem az enyéim adják, s nekem is módomban áll örömet szerezni másoknak, magam is hamar aktív szereplőjévé váltam a karácsonynak; nemcsak a megajándékozott voltam, hanem az ajándékozó is. Bárkit meg volt szabad örvendeztetnem, de vásárlásra nem kaptam pénzt, nekem kellett előállítanom az ajándékokat, vagy odaadnom valamit a kiválasztottnak gyér kincseimből. (…) Karácsony napján, nem sokkal fagyújtás előtt, besomfordáltam a hálószobába. Anyám éppen átöltözött, áthúzta a nyakán a világoskék ruháját.
– Szeretnék még valakinek ajándékot adni– mondtam.
– Kinek? – nézett rám csodálkozva.
– A hóembernek.
– A hóembernek? Mit?
Hallgattam.
– Valamit, ami a tied?
Bólogattam.
(…) Elrohantam. Kértem egy gyertyát, olyat, amit rá lehet csiptetni a faágra. (…) Fagyújtáskor kettős öröm, hogy adtam is, kaptam is (…) Az ablakfényben vajsárga volt a hó. Közvetlenül előtte ott feküdt az ajándékom, rá volt csiptetve a gyertya is, egy még sose használt, rózsaszín karácsonyfa gyertya. (…) Nagyon szép ajándék hevert a hóban, igaz, hogy kicsi, de hát nekem csak kicsi volt abból, amiből a felnőtteknek nagy.”
A cikk folytatódik, lapozz!
