Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek
Nem csak a könyvet, de a filmet is imádtam. Amikor rossz a kedvem, gyakran lapozok bele az olaszországi részbe, hiszen rögtön átjár az a jellegzetes hangulat. Ha vagy olyan szerencsés, hogy jártál már Olaszország valamelyik részén, akkor nem is kell magyarázni, hogy ez a rész miért vidít fel azonnal.
„Az itteniek hihetetlenül el vannak telve attól, hogy ők nápolyiak – és miért ne lennének? Ez az a város, amelyik megajándékozta a világot a pizzával és a fagylalttal. (…) A nápolyi akcentus olyan, mint egy barátságos nyakon vágás. Mintha egy városnyi gyorséttermi szakács adna ki utasításokat – egyidejűleg. Sajátos dialektus és folyamatosan változó helyi szleng jellemzi az itteni beszédet, mégis úgy érzem, a nápolyiakat a legkönnyebb megérteni egész Olaszországban. Miért? Mert kézzel-lábbal megértetik magukat, mint az a másodikosnak látszó kis csitri az unokabátyja mopedjén, aki egyszerre intett be nekem, és vetett rám egy csábos mosolyt, csak hogy tudtomra adja: – Hé, ne vedd rossz néven, öreg spiné, de én csak hétéves vagyok, te meg egy vén csoroszlya, persze attól még lehet, hogy okés vagy, legalábbis félig-meddig, az alakod például egész tűrhető. (…) Szóval itt vagyunk Sophie-val a Pizzeria di Michelében, és mindketten rendeltünk egy-egy pizzát. A tésztájától majdnemhogy eszünket vesztjük. Szinte beleszerelmesedtem ebbe a pizzába, és mámorosan úgy érzem, a pizza viszonozza az érzéseimet.
(…) Menü nincs. Csak kétfajta pizzát készítenek itt – a rendeset és az extra sajtosat.”
„Az itteniek hihetetlenül el vannak telve attól, hogy ők nápolyiak – és miért ne lennének? Ez az a város, amelyik megajándékozta a világot a pizzával és a fagylalttal. (…) A nápolyi akcentus olyan, mint egy barátságos nyakon vágás. Mintha egy városnyi gyorséttermi szakács adna ki utasításokat – egyidejűleg. Sajátos dialektus és folyamatosan változó helyi szleng jellemzi az itteni beszédet, mégis úgy érzem, a nápolyiakat a legkönnyebb megérteni egész Olaszországban. Miért? Mert kézzel-lábbal megértetik magukat, mint az a másodikosnak látszó kis csitri az unokabátyja mopedjén, aki egyszerre intett be nekem, és vetett rám egy csábos mosolyt, csak hogy tudtomra adja: – Hé, ne vedd rossz néven, öreg spiné, de én csak hétéves vagyok, te meg egy vén csoroszlya, persze attól még lehet, hogy okés vagy, legalábbis félig-meddig, az alakod például egész tűrhető. (…) Szóval itt vagyunk Sophie-val a Pizzeria di Michelében, és mindketten rendeltünk egy-egy pizzát. A tésztájától majdnemhogy eszünket vesztjük. Szinte beleszerelmesedtem ebbe a pizzába, és mámorosan úgy érzem, a pizza viszonozza az érzéseimet.
(…) Menü nincs. Csak kétfajta pizzát készítenek itt – a rendeset és az extra sajtosat.”
Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!