Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én karácsony környékén mindig előveszem a kedvenc könyveimet, és bele-belelapozok egy-egy történetbe. Van, hogy olyat találok, ami elgondolkodtat, vagy csak elrepít egy teljesen más világba, és van, amitől egyszerűen jó kedvem lesz, bármikor is olvasom.
Most összegyűjtöttem nektek néhány olyan könyvrészletet, amiket nagyon szeretek – remélem, titeket is úgy feldobnak majd, ahogy engem szoktak!
VIDEO Nyári horoszkóp: Mit hoznak idén nyáron a csillagok?
Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek
Nem csak a könyvet, de a filmet is imádtam. Amikor rossz a kedvem, gyakran lapozok bele az olaszországi részbe, hiszen rögtön átjár az a jellegzetes hangulat. Ha vagy olyan szerencsés, hogy jártál már Olaszország valamelyik részén, akkor nem is kell magyarázni, hogy ez a rész miért vidít fel azonnal.
„Az itteniek hihetetlenül el vannak telve attól, hogy ők nápolyiak – és miért ne lennének? Ez az a város, amelyik megajándékozta a világot a pizzával és a fagylalttal. (…) A nápolyi akcentus olyan, mint egy barátságos nyakon vágás. Mintha egy városnyi gyorséttermi szakács adna ki utasításokat – egyidejűleg. Sajátos dialektus és folyamatosan változó helyi szleng jellemzi az itteni beszédet, mégis úgy érzem, a nápolyiakat a legkönnyebb megérteni egész Olaszországban. Miért? Mert kézzel-lábbal megértetik magukat, mint az a másodikosnak látszó kis csitri az unokabátyja mopedjén, aki egyszerre intett be nekem, és vetett rám egy csábos mosolyt, csak hogy tudtomra adja: – Hé, ne vedd rossz néven, öreg spiné, de én csak hétéves vagyok, te meg egy vén csoroszlya, persze attól még lehet, hogy okés vagy, legalábbis félig-meddig, az alakod például egész tűrhető. (…) Szóval itt vagyunk Sophie-val a Pizzeria di Michelében, és mindketten rendeltünk egy-egy pizzát. A tésztájától majdnemhogy eszünket vesztjük. Szinte beleszerelmesedtem ebbe a pizzába, és mámorosan úgy érzem, a pizza viszonozza az érzéseimet.
(…) Menü nincs. Csak kétfajta pizzát készítenek itt – a rendeset és az extra sajtosat.”
„Az itteniek hihetetlenül el vannak telve attól, hogy ők nápolyiak – és miért ne lennének? Ez az a város, amelyik megajándékozta a világot a pizzával és a fagylalttal. (…) A nápolyi akcentus olyan, mint egy barátságos nyakon vágás. Mintha egy városnyi gyorséttermi szakács adna ki utasításokat – egyidejűleg. Sajátos dialektus és folyamatosan változó helyi szleng jellemzi az itteni beszédet, mégis úgy érzem, a nápolyiakat a legkönnyebb megérteni egész Olaszországban. Miért? Mert kézzel-lábbal megértetik magukat, mint az a másodikosnak látszó kis csitri az unokabátyja mopedjén, aki egyszerre intett be nekem, és vetett rám egy csábos mosolyt, csak hogy tudtomra adja: – Hé, ne vedd rossz néven, öreg spiné, de én csak hétéves vagyok, te meg egy vén csoroszlya, persze attól még lehet, hogy okés vagy, legalábbis félig-meddig, az alakod például egész tűrhető. (…) Szóval itt vagyunk Sophie-val a Pizzeria di Michelében, és mindketten rendeltünk egy-egy pizzát. A tésztájától majdnemhogy eszünket vesztjük. Szinte beleszerelmesedtem ebbe a pizzába, és mámorosan úgy érzem, a pizza viszonozza az érzéseimet.
(…) Menü nincs. Csak kétfajta pizzát készítenek itt – a rendeset és az extra sajtosat.”
A cikk folytatódik, lapozz!