A nagy „emancipáció” után, ami azt jelentette, hogy most már a nők is dolgozhatnak, miközben ugyanúgy övék a háztartás és a gyereknevelés terhe, a közösségi média korában talán minden eddiginél nagyobb a nyomás az anyákon.
Olvastam már anyukás csoportban megvető kommentet, amiért egy kismama „hagyta” az orvosnak, hogy megnézze, tiszta-e a magzatvíz a 40. hétben. Nem nekem szólt, de magamra vettem. Nálam is végeztek ilyen vizsgálatot, és nekem sem jutott eszembe, hogy akkor lennék anyatigris, ha az orvost megkérdőjelezve elutasítanám a dolgot.
Félreértés ne essék, most nem a háborítatlan várandósság és szülés körül kibontakozó (egyébként teljesen jogos) követelések, majd azok kissé(?) szekta vonalra történő átcsúszásáról szeretnék írni, bár az is megérne egy misét. Hanem arról, hogy még meg sem szültem a gyerekemet, amikor az internetről már megtudtam, hogy nem jól csinálok valamit.
A gyereknevelés körüli nyomasztás tulajdonképpen a teherbeeséssel megkezdődik.
Folytatódik azzal, hogy hogyan „kell” szülni, majd kiteljesedik a szülés után végeláthatatlanul érkező jó tanácsokban és sokszor egyeneseb a shaming-ben. Mit egyen, mikor egyen, hogy aludjon, miért ezt adod rá, azt miért engeded neki.
A közösségi médiától kezdve a szomszéd nénin át a nagymamákig és – tapasztalatom szerint, bármilyen meglepő, de – középkorú férfiakig úgy tűnik, mindenki jobban tudja, hogy hogyan is kell jó anyának lenni.
És nagyon könnyű azt mondani, hogy ezzel nem kell foglalkozni. Amikor az ember ott tart a kezében egy másik, apró embert, akinek minden létszükséglete kielégítéséért, hosszú távú boldogságáért és kiegyensúlyozottságáért úgy érzi, egy személyben felelős, és ráadásul soha, semmi nem volt még ilyen fontos a számára, mint hogy ebben most sikeres legyen – na ott nagyon nehéz nem elbizonytalanodni.