Szabadúszóként nagyon hamar megtanultam egy fájdalmas igazságot: hiába vagyok jó abban, amit csinálok, ha ezt senki nem tudja. A karrierem nemcsak a szakmai tudásomon múlik, hanem azon is, mennyire tudom eladni magam. És ez az a pont, ahol nőként külön leckéket kellett megtanulnom.
Mert a „majd a munkám beszél helyettem” romantikus elképzelés, de a valóságban előbb el kell jutni odáig, hogy egyáltalán lehetőséget kapjak megmutatni, mit tudok.
Az első nagy váltás bennem fejben történt. Rájöttem, hogy amíg én úgy ülök be egy tárgyalásra, mint aki hálás a lehetőségért, addig a másik fél ösztönösen fölém pozicionálja magát. Ez nem feltétlen rosszindulat, inkább beidegződés. A nő legyen kedves, rugalmas, együttműködő. Ne legyen „túl sok”. Ne legyen „túl drága”. Olvass még a témában
Én viszont eldöntöttem, hogy nem kapkodok a megbízásokért. Soha.
Mindig azzal a hozzáállással ülök le egy megbeszélésre, hogy azoknak, akik velem szemben ülnek, pontosan ugyanolyan nagy szükségük van az én szakmai tudásomra, mint nekem a pénzre, amit cserébe kapok. Sőt – és ezt nem nagyképűségből mondom –, még jól is fognak járni azzal, ha engem választanak. Én értéket adok. Ezt nem szégyen tudatosítani.
Amikor először mondtam ki magabiztosan az áraimat, remegett a gyomrom. Féltem, hogy túl soknak találják. Hogy majd azt mondják: „ennyiért nem”. És persze volt, aki sokallta. Volt, aki alkudni próbált. Régebben ilyenkor zavarba jöttem volna, magyarázkodtam volna, engedtem volna.
Ma már nem.
A válaszom egyszerű:
„Teljesen rendben van, ha inkább egy pályakezdőt kérnek fel, aki ennyiért szívesen elvállalja. Én ezen az áron tudom garantálni azt a minőséget és tempót, amit a tudásom jelent.”
Érdekes módon ez a magabiztosság nem elriasztotta, hanem megnyugtatta az ügyfeleket. Mert amikor valaki nyugodtan és tárgyilagosan képviseli a saját értékét, az biztonságot sugároz. A bizonytalanság ragadós – de a stabilitás is az.
Nőként azonban ezt a stabilitást nehezebb felépíteni. A társadalmi szocializációnk nem arra tanít, hogy bátran kérjünk. Arra tanít, hogy legyünk kedvesek, alkalmazkodók, kompromisszumkészek. Egy férfi határozottsága „vezetői kvalitás”. Egy nő, ha tudja, mit akar, gyakran „kemény”, „nehéz természetű” vagy „arrogáns”.
Ezzel együtt kell élni – és tudatosan kezelni
Számomra az egyik kulcs az volt, hogy érzelmileg leválasztottam magam a tárgyalásról. Nem személyes visszajelzésként élem meg, ha valaki alkudni próbál. Ez üzlet. Az ár nem az önértékelésemről szól, hanem a szolgáltatásom piaci pozíciójáról.
A másik fontos eszköz a felkészültség. Minden tárgyalásra konkrét számokkal, referenciákkal, eredményekkel megyek. Nem általánosságban beszélek arról, hogy „jó vagyok”, hanem megmutatom, mit jelent ez a gyakorlatban. Konkrét kampányeredmények, olvasottsági számok, konverziók, visszatérő ügyfelek. A tények leveszik a hangsúlyt a személyemről, és áthelyezik a teljesítményre.
Az is sokat segített, hogy megtanultam csendben maradni. Amikor kimondom az árat, nem kezdem el azonnal indokolni, mentegetni, puhítani. Csak hagyom, hogy ott legyen a térben. A csend gyakran erősebb, mint a túlmagyarázás.
És még valami: közösséget kerestem. Más női vállalkozókkal beszélgetve rájöttem, hogy nem egyedi a dilemmám. Ugyanazokkal a belső hangokkal küzdünk: „nem kérsz túl sokat?”, „mi van, ha nemet mondanak?”, „nem kéne hálásabbnak lenned?”. Ezek a hangok azonban nem a valóságot szólaltatják meg, hanem a belénk nevelt minták.
Komolyan vetetni magunkat nőként nem harsányságot jelent. Nem azt, hogy keményebbnek kell lennünk a férfiaknál. Inkább azt, hogy belül tisztában vagyunk az értékünkkel, és ezt nyugodtan, következetesen képviseljük.
