A hindu zarándokok régóta érkeznek Varanasiba meghalni, mert úgy hiszik, hogy ez megváltást hoz számukra.
A halál városa egykor „Kashi”, azaz „Fény városa” néven volt ismert. Az angol író, Richard Lannoy „A sötétség és az álom városának” nevezte. Egy hosszú és gyakori hallucinációkkal teli könyvében idézte az egykor Benaresnek nevezett város rendőrfőfelügyelőjét. A rendőr leírta „a nők templomokból való elrablását, az Isten nevében történő prostitúciót, a zarándoklatokon a lopás elterjedtségét, az aghorik kannibalista szokásait, a hamis tantrikusok részeges orgiáit”.
A városban egyáltalán nem ritka, hogy az utcákon holttesteket cipelnek a hatalmas, égő máglyák felé, miközben az élők dicsőítő énekeket kántálnak.
Amikor a nyüzsgés lecsendesedik
India városai mindenfelé nagyon nyüzsgők és intenzívek – egyfajta sokkterápiaként érhetik az európai utazót -, de a szent város egy teljesen sajátos kategóriát képvisel. A forgalom minden irányból az út minden centiméterére zúdul, mégis, a hely nem rendelkezett közlekedési lámpákkal. Itt-ott egy-egy idősebb rendőr, maszkkal a szája előtt, reménykedve nyújtja ki a karját, miközben autók, tehenek, biciklik, teherautók zúgnak el mellette figyelmetlenül. A forgalmas út közepén – Varanasi Ötödik sugárútja – kutyák alszanak, és a szélén és a járdán emberek fekszenek kinyújtózva pihennek. Talán alszanak, talán egyikei azoknak, akik meghalni érkeznek a városba.
És ez a város legcsöndesebb időszaka: Kharmas idején senki sem beszél esküvőkről vagy ünnepekről, a hívő lakosság hallgatásba burkolózik, mintha csak sötét átok nehezedne a helyre. Január 14-én aztán feloldódik az időszak, és a város ünneplésbe nem kezd.
Ipar és kereskedelem helyett felkészülés a halálra
Varanasi Uttar Pradas szövetségi állam egyik legnagyobb városa India északi részén, a Gangesz folyó bal partján. A hinduizmus hét szent városának egyike, ipari, kulturális és kereskedelmi központ. Korábbi neve Benáresz. A várost ismertté teszi az itt készülő selyem, valamint az elefántcsont- és fafaragványok, mégis leginkább arról ismert, hogy a hinduk, ha tehetik, ebbe a városba érkeznek meghalni, vagy ide hozzák haldokló családtagjaikat.
„Benáresz vénebb a történelemnél, vénebb a hagyománynál, vénebb még a legendánál is – és kétszer olyan vénnek látszik, mint mindhárom együttvéve”
— írta róla Mark Twain.
A város a hinduk fontos zarándokhelye, akik gyakran mártóznak meg itt a Gangesz vizében, megtisztulást remélve. A halottaikat is itt mosdatják meg, mielőtt a folyóhoz vezető lépcsőkre ebből a célból épített 80 máglyahely egyikén elégetnék őket, hogy a halott lelke így elérje az örökkévalóságot.
Ezeken a nyilvános hamvasztásokon turisták is részt vehetnek, csak fényképet készíteni tilos a szertartásokról. A folyóhoz vezető lépcsősorok fölött hindu templomok sorakoznak, az egész óváros arra épült, hogy a halottakat utolsó útjukra engedjék. A városban éjjel-nappal égnek a máglyák, sok ideutazó azonban úgy véli: a halál városa egyben az öröm városa is. Itt mindenki szembesül saját múlandóságával, éppen ezért azonban az élet különleges értékével is.