Fekete, vörös, kék, viola és melírok minden színben. 15 éves voltam, amikor először befestettem a hajamat, és majdnem 30, mikor újra találkoztam a saját színemmel. Ma már biztosan nem festetnék.
Végül abbahagytam
Ez a felismerés segített aztán abban, hogy leálljak a hajfestéssel, ami – bármilyen furcsán hangzik is – egyfajta függőség volt nálam, amivel ugyanúgy próbáltam kezelni a pillanatnyi nehézségeimet, mint mások a droggal vagy az alkohollal. Utóbbiakkal ellentétben persze, én nem ártottam sem magamnak, sem a környezetemnek, így akár folytathattam is volna a hajfestést.
Csakhogy nem akartam beérni annyival, hogy „nem lesz tőle rosszabb”. Szerettem volna rákényszeríteni magamat, hogy szembenézzek a saját érzelmeimmel. Hogy ne valamilyen látszatmegoldással leplezzem el őket, hanem ténylegesen dolgozzak azon, hogy dolgokat jobbá tegyek, hogy megoldásokat keressek.
Ha pedig éppen arra van szükségem, akkor megengedjem magamnak, hogy szomorú legyek. És hogy mikor belenézek a tükörbe, önmagamat lássam. Örömökkel, bánatokkal, és a teljesen kommersz, közép-európai szőkésbarna hajammal. Olyannak, amilyen vagyok.