„Mit csinálunk gyereknapkor?” „Mit csinálnánk? Amit mindig szoktunk!” Valószínűleg nem a miénk az egyetlen háztartás, ahol elhangzik ez a vicc. Pedig nagyon, nagyon sok dolgunk lenne még a gyereknap kapcsán.
Május utolsó vasárnapja gyereknap, de nálunk – ahogyan azzal a lányom apjával viccelni szoktunk – gyereknap előtte a szombat, meg utána a hétfő is. Gyereknap az év minden napja, amióta ezt az apró, szuszogó kis csomagot a kórházból hazahoztuk, és körülötte forog az életünk.
Na nem mintha mi lennénk a tökéletes bezzeganya meg bezzegapa, akiknek a gyereke megfogta az isten lábát a szüleivel. Mi is beadjuk a bölcsibe, amikor dolgozni megyünk. Nálunk is kell néha hajat mosni. És hát bizony, olyan is van, hogy valamelyikünknek (szerencsére általában azért egyszerre csak az egyikünknek) elfogy a türelme, vagy egyszerűen csak rossz napja van. Olyankor nem készülnek Montessori kézműves alkotások a rajzolósarokban, sőt talán még kicsit morcosabbak is vagyunk a kelleténél.
Nem vagyunk tökéletesek. Ilyet sosem állítanék. Azt sem mondanám, hogy mindent, de tényleg MINDENT feláldoztunk volna a gyerekünkért. Mindkettőnknek van karrierje, vannak barátaink, van felnőtt életünk. Azt viszont bátran kijelenthetem, hogy az első és legfontosabb dolog mindkettőnk életében ez a kislány, akiért közösen vállaltunk felelősséget. Akit emberi gyarlóságainkkal együtt, de minden igyekezetünkkel próbálunk a tőlünk telhető lehető legnagyobb szeretetben és boldogságban felnevelni.
Amikor döntéseket hozunk, rá gondolunk először. Mikor a jövőnket tervezzük, őt tartjuk szem előtt. Amikor választanunk kell, azt választjuk, ami őt boldoggá teszi.
És hát igen, sokszor nevetünk magunkon, hogy az ujja köré csavart bennünket az első pillanattól ez a gombszemű kis törpe. De éppen annyira lett csak elkényeztetve, amennyire egy gyereknek igenis el kell lennie kényeztetve.
Persze, lehetnénk türelmesebbek, lehetnénk kevésbé fáradtak, lehetnénk jobban szervezettek. Mindennek ellenére mégis azt gondolom, hogy nálunk, itthon, a saját kis 49 négyzetméternyi birodalmunkban minden nap gyereknap.
A társadalmi hozzáállás fontossága
Társadalomként azonban még annyi, de annyi mindent kellene tennünk, és nem csak ezen az egy napon.
Még mindig olyan országban élünk, ahol sokan azt gondolják, hogy egy pofon nem pofon, és hogy csak tanul belőle a gyerek.
Olyan országban élünk, ahol a fogyatékos gyermeket nevelő szülőknek rettegniük kell nemcsak attól, hogy miből fizetik ki a gyógyszereket vagy akár a villanyszámlát, de attól is, hogy ki gondoskodik majd a gyermekükről, ha ők már nem lesznek. Még mindig olyan országban élünk, ahol nap mint nap ér hátrányos megkülönböztetés gyerekeket a származásuk, a bőrszínük vagy éppen a nemi identitásuk vagy szexuális irányultságuk miatt.
A WHO becslése szerint világszerte 20 százalékra tehető azoknak a nőknek és 5–10 százalékra azoknak a férfiaknak az aránya, akiket gyermekkorukban szexuális bántalmazás ért. Ennél is több azok aránya, akik gyermekként fizikai bántalmazást szenvedtek el.
Magyarországon az 1990-es évek közepén 15 ezer körüli bántalmazási esetet jelentettek a gyermekvédelmi szerveknek, de becslések szerint ez az egyharmada lehet a tényleges bántalmazásoknak. A szakemberek szerint akár 25 elleplezett eset is juthat egy feltártra – áll a KSH tanulmányában. Az egészségügyi statisztika tárgykörébe tartozó halottvizsgálati bizonyítványok alapján 2015-ben hazánkban a kiskorú lakosság köréből 9 gyermek halála következett be olyan közvetlen külső ok miatt, amely szándékosan okozott testi sértésre vezethető vissza. Közülük 3 kisgyermek egy éven aluli volt – folytatja a tanulmány.
Mindeközben mindenhonnan azt halljuk, hogy a gyerek érték, a gyerek közkincs, a gyerek a jövőnk záloga. Szerintem ez nem igaz.
A gyerekek ugyanis nem vagyontárgyak és nem is tartoznak nekünk semmivel. Nekünk azonban, társadalomként, nagyon súlyos adósságaink vannak a gyerekek felé. És jó lenne, ha a gyereknap végre nem csak a vattacukorról meg a körhintáról, hanem arról szólna, hogy elkezdjük számon kérni a felelősöket, és törleszteni kezdjük az adósságainkat.