Mostanra eljutottam arra a pontra, hogy folyton a saját határaimat tologatom ide-oda csak azért, hogy ez a barátság egyáltalán fenn tudjon maradni. Mindig is voltak hullámvölgyeink, hiszen a barátnőm élete eléggé hektikus, ami nem meglepő, látva a nehéz gyerekkorát. Felnőttként kitartóan dolgozik saját magán, de pontosan tudom, hogy a gyógyulás és a változás nem megy varázsütésre egyik napról a másikra. Ez gyakran évek, sőt évtizedek kemény, szívós munkája – amiben egyébként tökéletesen tudnám támogatni kellő távolságból is, ha hagyná.
Az a bizonyos maradandó tüske
Tavasz végén elértünk egy olyan pontra, ahol a helyzet kezdett túlságosan súlyossá és bántóvá válni számomra, számunkra. A barátnőm egy olyan vacsorára nem jött el, amit ő szervezett saját maga ünneplésére. A társaságból többen lemondtuk a saját elintéznivalóinkat és programjainkat miatta, őt viszont az utolsó pillanatig se telefonon, se semmilyen más formában nem tudtuk elérni.
Fogalmunk sem volt, mi történt. A vacsorán nem jelent meg, csak órákkal később keresett minket szabadkozva. Akkor igazából továbbléptünk, éltük tovább az életünket, de bennem ez volt az első olyan maradandó tüske, ami elindított valamit. Azóta sajnos rendszeressé váltak a meghiúsult ígéretek: legutóbb a kéthetes szabadságára tervezgettünk lelkesen a közös programokat, amikből végül semmi nem valósult meg, és egyetlen percet sem találkoztunk, pedig sem a távolság, sem az idő nem lehetett volna valós akadály. Olvass még a témában
„Mire kiszálltunk a liftből, megtudtam, hogy megcsalnak” – Furcsa találkozások, amiknek meg kellett történniük
Eltelt egy nap úgy, hogy senkivel nem beszéltem – és meglepően jól esett
„Pörkölttel etette a 7 hónapos babámat” – Nagyszülők, akik átlépték a határokat
5 gyakori álomkép, ami fontos változást jelez
Ilyenkor az ember lelkét kettős érzés marcangolja. Egyrészt gyötör a lelkiismeret-furdalás, amiért egyáltalán így gondolkodom egy olyan barátságról, ahol a másik épp nehéz időszakon megy keresztül (már megint).
Másrészt viszont mélyen belül érzem, hogy alanyi jogon járna nekem is a tisztelet.
Jogom van neheztelni rá, amiért napokon keresztül nincs húsz másodperce írni egy rövid üzenetet, vagy egyetlen perce felhívni, hogy „ne haragudj, de közbejött valami”. Igenis felmerül a kérdés: hol van az a határ, ameddig még ignorálhatom a saját igényeimet a másik támogatása érdekében? Mennyi ideig lesz a barátság mércéje az, hogy én mennyit bocsátok meg, és mikor jön el az a pont, amikor már gyakorlatilag teljesen feladom önmagamat csak azért, hogy a kapcsolat megmaradjon, vagy a másiknak kényelmes legyen?
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
