Nem vicces
Tiniként egy gyorsétteremben dolgoztam. Jelentkezett egy lány, aki nagyon tetszett, ezért többször odamentem hozzá beszélgetni, illetve párszor „viccesen” elálltam az útját. Mosolygott, kedves volt. Aztán másnap nem jött be dolgozni. A szám is tátva maradt, amikor a kolléganőim közölték, hogy miattam. Miattam?! De hát én nem csináltam semmit! Nem, mondták a csajok, csak egész nap zaklattad, nem hagytad békén. Akkor jöttem rá, hogy szegény lány csak dolgozni szeretett volna, én barom meg feltartottam és fárasztottam a hülyeségeimmel, pedig nem is tetszettem neki és a háta közepére sem kívánt.
Érintés
Huszonévesen jóvágású fickó voltam, szerettek a lányok. Talán ezért volt akkora önbizalmam – azaz ostoba módon megengedtem magamnak azt – hogy egy szórakozóhelyen a mellettem álló csinos lánynak megdicsértem a haját és a kezemmel végig is simítottam. Felháborodtam, amikor pofon ütött, nem értettem, mi a baja, akkor pedig pláne kiakadtam, amikor a kidobó kitessékelt a helyről. A társaság lány tagjai voltak kénytelenek elmagyarázni a tökfejemnek, hogy senki nem veszi jó néven, ha egy idegen kérdés nélkül megérinti, akkor sem, ha az illető nagyon jó pasinak gondolja magát. Az a tanulságos éjszaka helyre tett bennem dolgokat.
Olvass még a témában
Szégyen
Egyszer akaratomon kívül sikerült kihallgatnom a kolléganőimet, ahogy a céges menzán arról beszélgettek, milyen tuskók a férfiak és egy csomó példát hoztak a faragatlan viselkedésükre. Elszégyelltem magam, mert rájöttem, hogy ezek többségét én magam is rendszeresen elkövettem.
A cikk folytatódik, lapozz!
