A lezárások hatása
A lezárások alatt azonban elszakadtunk támogató hálózatainktól: a nagyszülőktől, a nagynéniktől és a nagybácsiktól, de az iskoláktól, óvodáktól és játszócsoportoktól is, amelyek mind segítettek utánozni ősi emberi csoportstruktúráinkat.
Ha pedig ez nem lett volna elég, a szülőktől elvárták, hogy úgy álljanak helyt ezekben az újonnan elszigetelt kis egységekben, mintha az természetes volna – holott evolúciós szempontból ez teljesen szembe megy az ösztöneinkkel és az évmilliók során kialakult mintáinkkal. „Sokunk számára ez szinte lehetetlennek tűnt, és nem volt valódi magyarázat arra, hogy miért érzünk így” – mondja Raihani.
„Hiszen a mi nyugati családfelfogásunk olyan nagy hangsúlyt fektet az anyai gondoskodásra, és olyan keveset a többi családtag hozzájárulására. Az elvárás az volt, hogy az anyák és apák, vagy akár egyedül az anyák bőven elegendőek legyenek gondozóként.”
Mindez azonban evolúciós szempontból irreális elvárás, és, ha ez a magyarázat nem is segít a lezárások okozta stressz elviselésében, talán az a gondolat segíthet, hogy a kimerültség és a stressz teljesen normális, hiszen szó szerint olyan kihívásokkal kell most megbirkóznod szülőként, amire soha eddig nem volt berendezkedve az emberi társadalom. Olvass még a témában
