Nemrég egy neurodivergens gyerekeket nevelő szülőket tömörítő Facebook-csoportban olvastam egy bejegyzést. Egy anyuka írta le benne a dilemmáját: speciális, neurodivergens gyerekek számára fenntartott iskolába írassa-e a most óvodás gyermekét, vagy inkább egy hagyományos iskolába. Ez a kérdés sok szülőnek ismerős lehet, akik integrálható gyerekeket nevelnek. Mindkét út mellett szólnak érvek és ellenérvek, és mivel minden gyerek más, sokszor nincs egyértelmű, fekete-fehér válasz.
A bejegyzés dilemmája tehát ismerős volt, egészen addig, amíg el nem értem a végére. Az anyuka ugyanis, miután felsorolta félelmeit és kételyeit, így zárta a posztját: „… mert ki tudná elviselni, hogy a gyerekéből csak autószerelő lehet?”
Őszintén szólva, ledöbbentem. Nemcsak azért, mert magától értetődően degradáló volt ez a mondat. (Abba már ne is menjünk bele, hogy szerintem az autószerelő egy kiváló szakma. Olyan munka, amely komoly tudást, gyakorlati tapasztalatot és folyamatos fejlődést igényel. Ráadásul tisztes megélhetést is biztosít. Nekem eszembe sem jutna problémaként tekinteni rá.) Olvass még a témában
De még ezen túlmenően is azt érzem, hogy valahol nagyon rossz irányba vitt minket a társadalmi gondolkodás. Mikor döntöttünk úgy, hogy az emberek értékét az iskolai végzettségük határozza meg? Mikor kezdtük el hinni, hogy diploma nélkül kevesebbet ér az ember, és hogy csak a felsőoktatási papírral lehet „jó életet” élni?
