Az elfogadás nem ugyanaz, mint feladni a reményt
A terapeutám egyszer azt mondta, hogy van egy különbség aközött, hogy elfogadjuk a másik embert olyannak, amilyen, és aközött, hogy feladjuk a reményt, hogy más lesz. Az elfogadás felszabadít. A feladás gyászfolyamat. És én évekig azt hittem, hogy elfogadtam apámat, közben pedig csak megtanultam együtt élni a csalódással anélkül, hogy tudatosítottam volna, mi zajlik bennem valójában.
A fordulópont, ha egyáltalán lehet ilyet mondani egy ennyire lassú folyamatra, egy telefonhívás volt. Felhívtam, mert az anyai nagyanyám kórházban volt, és azt mondtam neki, hogy jó lenne, ha eljönne meglátogatni. Ő azt válaszolta, hogy „majd megnézem, mennyi időm lesz”. Letettem a telefont, és nem sírtam, nem voltam dühös. Csak ültem a konyhában, és rájöttem, hogy pontosan ugyanezt a mondatot hallottam tőle húsz évvel korábban is, egy iskolai ünnepség kapcsán. Semmi nem változott. Nem azért, mert nem próbálkozott, hanem mert talán nem is tudott, vagy nem is akart, és ez a kettő között lévő különbség hirtelen nem is érdekelt annyira, mint korábban.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
