De azért mégis az én picikém marad.
A bölcsivel valami örökre megváltozik. Már soha többé nem leszünk csak mi hárman, magunk, olyan szabadon és kötetlenül, ahogyan csak nekünk tetszik, hiszen mindenki dolgozni megy majd: apa az irodába, én az íróasztalhoz, a lányunk pedig a szomszéd utca bölcsődéjébe. Kinyílik majd neki a világ, már nem csak mi leszünk a bűvkörében, saját kicsi élete, saját kis pajtásai lesznek, élményei, amiket úgy él át, hogy mi közben nem állunk ott mögötte. De attól még az én pici lányom marad. Hozzám bújik majd oda délután, nekem meséli el, hogy mi minden történt vele aznap. Mindig azt remélem, hogy ha felnőtt nő lesz, önálló és bátor kalandor válik belőle, aki annyit lát és tapasztal a világból, amennyit csak lehet. Elengedi a kezem, hogy önállóan fedezze fel azt a sok csodát, amit az élet tartogat, és időről időre visszatér majd hozzám mesélni. A legelső, aprócska, tétova lépést egy ilyen élet felé szeptemberben megteszi.
