Miután 30 másodpercenként frissítgettem a emailjeimet az értesítés napján, végre megjött a várva várt levél: remegő ujjakkal nyitottam meg a csatolmányból a határozatot, amiben ott állt feketén-fehéren: ez a nagylány bizony szeptembertől bölcsődés, ráadásul abba a bölcsődébe vették fel, amit legelső helyen megjelöltünk. És akkor rögtön azt éreztem, hogy…
Hurrá!!!!
A legelső reakció persze az öröm volt: vége a bizonytalanságnak, nem kell azon aggódni tovább, hogy mi lesz ősztől, nem kell altatás közben a nagymama szabadnapjaival és a hétvégék óráival sakkoznom fejben, hogy kitaláljam, hogyan is tudnánk megoldani a dolgokat, ha mégsem jön össze a bölcsi. Nincs több „mi van ha” meg „vajon”, és ráadásul most már azt is tudom, hogy melyik bölcsi lesz a miénk, és éppen az, ami itt van csupán egy sarokra, amit már akkor is nézegettünk, amikor a lányunk még csak gondolat volt. Hogy „nézd csak, egyszer majd, ha lesz, és már olyan nagy lesz, akkor majd ide…” És bizony, most tényleg ott fogom majd lenyomni a kapu kilincsét, hogy ebéd után a nagylányomért menjek…
