Életmód / Család

5 érzelem, ami 5 perc alatt végigsöpör rajtad, amikor felveszik a gyereket a bölcsibe

Miután 30 másodpercenként frissítgettem a emailjeimet az értesítés napján, végre megjött a várva várt levél: remegő ujjakkal nyitottam meg a csatolmányból a határozatot, amiben ott állt feketén-fehéren: ez a nagylány bizony szeptembertől bölcsődés, ráadásul abba a bölcsődébe vették fel, amit legelső helyen megjelöltünk. És akkor rögtön azt éreztem, hogy…

Hurrá!!!!

A legelső reakció persze az öröm volt: vége a bizonytalanságnak, nem kell azon aggódni tovább, hogy mi lesz ősztől, nem kell altatás közben a nagymama szabadnapjaival és a hétvégék óráival sakkoznom fejben, hogy kitaláljam, hogyan is tudnánk megoldani a dolgokat, ha mégsem jön össze a bölcsi. Nincs több „mi van ha” meg „vajon”, és ráadásul most már azt is tudom, hogy melyik bölcsi lesz a miénk, és éppen az, ami itt van csupán egy sarokra, amit már akkor is nézegettünk, amikor a lányunk még csak gondolat volt. Hogy „nézd csak, egyszer majd, ha lesz, és már olyan nagy lesz, akkor majd ide…” És bizony, most tényleg ott fogom majd lenyomni a kapu kilincsét, hogy ebéd után a nagylányomért menjek…

… de talán mégis a másik bölcsit kellett volna választani!

Mert mi van, ha azért vették fel ide, mert olyan kevesen jelentkeztek, és azért jelentkeztek olyan kevesen, mert ez mégsem egy jó bölcsőde? Igen, persze, hogy a jelentkezés előtt heteken át rágódtam és a létező összes anyukás fórumot megjártam, hogy infót szerezzek, de a másiknak egy picit még nagyobb volt a kertje és eggyel mintha több fa is lett volna, és igaz, hogy messzebb van és át kell kelni a Hungária körúton, de mi van, ha rosszul döntöttem, és mégis inkább azt kellett volna választani? Mi van, ha ezt a bölcsit utálni fogjuk, ha nem lesznek barátai, ha nem fogja szeretni a nevelőket?

Egyáltalán nem is kellett volna bölcsibe adnunk!

Tényleg, nem is kellett volna jelentkeznünk, vagy az lett volna mégis a legjobb, ha nem veszik fel, lehet, hogy be sem íratom, még olyan kicsi. Majd megoldjuk valahogy a munkát szeptembertől, igaz, hogy mindketten teljes állásban dolgozunk, de ha szakmát váltok, és mondjuk távmunkában helyezkedek el egy multinál, aminek a világ másik felén van a központja, akkor pont éjszaka lesznek az irodai órák. Jó, hát aludni nem fogok, de most az mindegy. Az én picikém nem áll még készen… vagy lehet, hogy igazából én nem állok még készen.

Olvastad már?  10 jel, ami arról árulkodik, hogy gyémántgyermek a csemetéd

Ketut Subiyanto/pexels.com

Mert hát tudom, hogy mégis jó lesz ott neki.

Ha mégsem, akkor majd jöhet mégis a sakkozás a nagymama szabadnapjaival meg a hétvégékkel, amikor megoldom a munkát, hiszen ha tényleg nem szereti, ha tényleg nem érzi ott jól magát, akkor legfeljebb mégsem jár majd bölcsibe. De többek között az is szólt a beíratás mellett, hogy tudjuk és látjuk, hiányzik neki a gyerekek társasága. Míg anya meg apa dolgozik, és végre talán anyagilag is egy kis levegővételhez jut, ő barátokat szerez, mert persze, hogy barátokat szerez, hiszen olyan kis talpraesett, és a bölcsis nénik is aranyosak voltak, mikor találkoztam velük, miért ne jönnénk ki velük? Miért is gondolnék róluk rosszat már előre? Az én pici lányom pedig biztosan rengeteget tanul, játszik és önállósodik majd.

De azért mégis az én picikém marad.

A bölcsivel valami örökre megváltozik. Már soha többé nem leszünk csak mi hárman, magunk, olyan szabadon és kötetlenül, ahogyan csak nekünk tetszik, hiszen mindenki dolgozni megy majd: apa az irodába, én az íróasztalhoz, a lányunk pedig a szomszéd utca bölcsődéjébe. Kinyílik majd neki a világ, már nem csak mi leszünk a bűvkörében, saját kicsi élete, saját kis pajtásai lesznek, élményei, amiket úgy él át, hogy mi közben nem állunk ott mögötte. De attól még az én pici lányom marad. Hozzám bújik majd oda délután, nekem meséli el, hogy mi minden történt vele aznap. Mindig azt remélem, hogy ha felnőtt nő lesz, önálló és bátor kalandor válik belőle, aki annyit lát és tapasztal a világból, amennyit csak lehet. Elengedi a kezem, hogy önállóan fedezze fel azt a sok csodát, amit az élet tartogat, és időről időre visszatér majd hozzám mesélni. A legelső, aprócska, tétova lépést egy ilyen élet felé szeptemberben megteszi.

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást