Amikor főztem, próbáltam csak az ételre koncentrálni – a vágásra, az illatokra, a színekre. Romantikus elképzelés volt, de közben azon kaptam magam, hogy a pörkölt rotyogása közben automatikusan nyúlok a telefonért, vagy hogy fejben a következő napi meeting anyagát próbálom összerakni. És bevallom: így sokkal jobban éreztem magam, mintha kizárólag a hagyma pirulását figyeltem volna.
Rájöttem, hogy a multitasking számomra nem puszta rossz szokás, hanem az agyam természetes működésmódja. Én egyszerűen így érzem komfortosan magam: ha takarítok, szeretem közben hallgatni a kedvenc podcastjaimat, ha főzök, mindig keresek közben egy „mellékfeladatot” – például kipakolom a mosogatógépet, amíg felforr a víz. Ha ablakot kell mosni, akkor szinte csak úgy tudom rávenni magam, ha közben elintézhetek pár telefont.
Egy ideig bűntudatom volt emiatt. Azt gondoltam, valami baj van velem, mert képtelen vagyok a „zen” lassúságban élni, ahogy azt a keletiek javasolják. De idővel elfogadtam: egyszerűen nem vagyunk egyformák. Olvass még a témában
Van, akinek jót tesz, ha minden energiáját egyetlen dologra összpontosítja, engem viszont kifejezetten inspirál, ha több irányból érnek ingerek.
Ez persze nem jelenti azt, hogy minden helyzetben maradt a régi szokásom. Megtanultam például, hogy olvasás közben nem tudok multitaskingolni. Ott tényleg szükségem van a teljes figyelmemre, különben egyszerűen nem értem meg a történetet. Ugyanez igaz a lányommal töltött időre is: ha vele vagyok, szeretnék tényleg ott lenni, nem fél szemmel a telefonomat figyelni. Vannak tehát pillanatok, amikor sikerült leszoknom a párhuzamos zsonglőrködésről, és ezek valóban sokkal gazdagabb, mélyebb élményeket adnak.
De a mindennapjaim többi részében már nem erőltetem a lassítást. Megtanultam szeretni a saját, kissé kaotikus, mindig kalandozó elmémet. Olyan, mint egy rádió, amelyben egyszerre szól több csatorna – néha idegesítő, de közben izgalmas és életteli is.
Szóval ha a kérdés az, hogy sikerült-e leszoknom a multitaskingról, a válaszom az, hogy nem. De a fontos különbség az, hogy ma már nem is akarok.
