Mindig is az a típus voltam, aki egyszerre több dolgot csinál. Emlékszem, az első munkahelyemen én voltam az ember, aki rendszerint délre készen volt mindennel, mert pontosan tudtam, mik azok az üres két percek egy munkafolyamatban, amíg meg lehet csinálni egy másikat. Ez persze időnként hatékonynak tűnt – hiszen közben haladtam ezzel is, azzal is –, valójában azonban néha úgy éreztem, hogy szétforgácsolja az erőmet, és az is tény, hogy délre pontosan olyan fáradt voltam, mint azok a kollégáim, akik este 6-kor tették ki az utolsó email végére a pontot.
Az utóbbi években egyre többet hallottam arról, hogy a multitasking valójában illúzió. A mindfulness, a slow living és az önismereti trendek szinte egyöntetűen azt hirdetik: lassíts, koncentrálj egyetlen dologra, és legyél teljes figyelmeddel jelen abban, amit éppen csinálsz. Bevallom, hatott rám a gondolat. Sőt, egy ponton úgy éreztem, biztosan én vagyok az, aki rosszul csinál valamit, aki nem úgy éli az életét, ahogyan azt „kellene”.
Elhatároztam, hogy megpróbálom letenni a „zsonglőrbotokat”, és egy nyugodtabb, fókuszáltabb életet élni. Őszintén? Utáltam.
Megpróbáltam. Komolyan. Egy ideig tényleg odafigyeltem arra, hogy amikor takarítok, akkor csak takarítsak. Hogy ne hallgassak közben podcastot, ne írjak meg fél kézzel egy üzenetet, és ne próbáljam fejben összeállítani a bevásárlólistát. Aztán észrevettem, hogy unatkozom. Hogy hiányzik valami plusz inger, ami segít elviselhetőbbé tenni a monoton feladatokat, amiknek egyébként az elkezdésére is egyre nehezebben vettem rá magamat. Olvass még a témában
„Utálja a gyereket és sosem akarta”- Mi a legszürreálisabb szülői értekezleted?
Karácsonyi hagyománynak indult, csodás mézeskalácsos vállalkozás lett belőle – interjú @a_mezislany Rovó Krisztivel
„Nyolcan vagyunk testvérek és a szüleink figyelméért keményen meg kellett küzdenünk.” – 10 dolog, amit terápián felhoznak a nagy családban felnőtt emberek
Ez vár rád a szerelemben idén szeptemberben – zodiákusod szerint
