Egy buddhista szerzetes gondolatai az elméről
Remélem az első kérdésemre igennel válaszoltál, és még itt vagy. Bevallom, én már morfondíroztam az elmével kapcsolatban, és talán könnyebb lenne azt meghatározni, hogy mi nem az, de azért megsejthető belőle valami, ha kitartóan figyelünk. Mindjárt megosztom veled, hogy én milyennek képzeltem el, de most következzen egy rövid szösszenet, hogyan vélekednek róla a buddhisták.
„Általában úgy gondoljuk, hogy az elme és a világ egymástól függetlenül létezik. Ha valaki megkérdezné, hol van az elménk, legtöbben vagy a fejükre mutatnának, vagy a szívük felé, de semmi esetre sem egy fa vagy az égbolt irányába. Egyértelmű határvonalat húzunk a között, mi zajlik az elménkben, és mi történik a környezetünkben. A határtalan külső világhoz képest az elme, amely az emberi testben lakozik, aprónak, sérülékenynek vagy akár erőtlennek tűnhet. Buddha tanításai szerint azonban az elme és a világ közötti határvonal igen keskeny, átjárható, és végső soron csupán látszólagos.”
Haemin Sunim ezt követően tolmácsolja egy barátja történetét, aki egy átépítést felügyelt, és közben minden részletre ügyelnie kellett: milyen anyagokkal, mintákkal, milyen költségvetéssel dolgozzanak. Az apáca teljes figyelemmel és gondossággal végezte a rábízott feladatot, és közben ezt a megfigyelést tette: Olvass még a témában
„Amikor elérkezett az idő, hogy cserepek kerüljenek a tetőre, mindenhol cserepeket láttam, amerre jártam. […] Amikor a padlón dolgoztunk, csakis padlóburkolatokat láttam magam körül. […] Hirtelen rádöbbentem, hogy amikor a világot szemléljük, csak egy töredékét látjuk: azt, ami foglalkoztat minket. ”
„Az a világ, amit látunk, nem az egész univerzum, csupán egy korlátozott része, ami felkeltette az elme érdeklődését.”
