A zálogházban az eladó lány szinte rám sem nézett, csak egymás után tette a mérlegre az aranyláncot, a karkötőt és a gyűrűt, amit még a férjemtől kaptam a huszonötödik házassági évfordulónkra. Gyorsan kiszámolta az összeget, én pedig bólintottam, mert éppen ennyire volt szükségem ahhoz, hogy befizessem a fiam következő féléves tandíját. Bence akkor másodéves volt az egyetemen, az albérlet, a tankönyvek és a mindennapi kiadások pedig már rég meghaladták azt, amit a családi költségvetésből elő tudtunk teremteni.
Nem egyik napról a másikra jutottam erre a döntésre. Egy este leültem a konyhaasztalhoz, elővettem az ékszeresdobozomat, és sorra végignéztem mindazt, amit az évek alatt kaptam vagy magamnak vásároltam. Nem volt különösebben nagy értékű gyűjtemény, de minden darabhoz tartozott egy emlék. Mégis arra gondoltam, hogy ezek az ékszerek csak a fiókban állnak, miközben a fiam jövője múlik azon, hogy ki tudja-e fizetni a következő szemesztert.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
