Véleménycikk: Schuszter Borka
A barátnőimmel töltött idő számomra szent és sérthetetlen. Szeretek rájuk áldozni az időmből, szeretem éreztetni velük, hogy fontosak a számomra, és szeretek én is töltekezni a társaságukból. Nem igazán van olyan program, amire nemet mondanék, ha az egyik barátnőm invitál – újabban azonban mégis azon kaptam magam, hogy kibúvókat keresek.
Az egyik barátnőm rendszeresen olyan programokat szervez, amik tényleg jól hangzanak – csak éppen elképesztően drágák. Vacsorák elegáns éttermekben, hétvégi kiruccanások, jegyek eseményekre, amikre elsőre rábólintanék… ha nem kellene közben fejben gyorsan végigszámolni a hónap hátralévő részét.
Sokáig nem mondtam semmit. Inkább kifogásokat kerestem. „Most nem jó az időpont”, „sok a munka”, „ma inkább pihennék”. Ezek részben igazak is voltak, de a lényeg mindig kimaradt: hogy egyszerűen nem fér bele nekem most egy ekkora kiadás. De mivel nem csak egy-egy eseményről volt szó, a helyzet egy idő után elkezdett egyre furcsább és kínosabb lenni. Ő valószínűleg azt érezte, hogy folyton lepattintom, én pedig azt, hogy egyre kényelmetlenebb a szituáció. Olvass még a témában
December 23. Ezen a héten ők ünnepelnek: íme, a hét legszebb nevei és meglepő jelentéseik
„A kólára írta a puskáját” – Tanárok mesélnek nagy átverésekről
„Öregkorunkban minden lecsendesül, és ebben a csendben fülsiketítővé válik a rossz házasság.” – A boldogtalan házasság ára időskorban
Amikor egy idegent kellett illemre intened, ha már otthon nem tanították meg. 10 történet
Egy ponton viszont rájöttem, hogy nem a programokkal van a gond, hanem azzal, hogy nem beszélek őszintén.
Mert a pénz még mindig egy olyan téma, amiről nehéz nyíltan beszélni, még barátok között is. Könnyebb úgy tenni, mintha logisztikai akadályok lennének, mint kimondani, hogy „ez nekem most sok”. Pedig a kettő között óriási a különbség.
Végül az őszinteséget választottam
Amikor végül szóba hoztam, nem egy nagy, komoly beszélgetést csináltam belőle. Inkább egy konkrét helyzethez kötöttem. Meghívott egy újabb programra, én pedig azt mondtam: „Nagyon jól hangzik, de ez most nekem nem fér bele anyagilag. Viszont szívesen főznék neked vacsit, ha akarsz átjönni beszélgetni valamikor.”
Ennyi volt. Nem magyarázkodtam túl, nem kezdtem el részletezni a költségvetésemet, és nem is kértem bocsánatot azért, hogy vannak határaim.
Az őszinteségemből nemhogy konfliktus nem lett, utólag már azt nem értettem, miért húztam olyan sokáig ezt a dolgot ahelyett, hogy őszintén megmondtam volna a barátnőmnek, mi van a háttérben.
A beszélgetés után érezhetően mindketten megkönnyebbültünk, egyikünket sem nyomasztotta többé a ki nem mondott szavak súlya, vagy a találgatás, hogy mi lehet a háttérben. Ismét újra egy lapon voltunk, és innen már tudtunk közösen dolgozni.
Az igazság azt hiszem, az, hogy többnyire nem rossz szándék van az ilyen helyzetek mögött, hanem egyszerűen eltérő élethelyzetek. Más bevétel, más prioritások, más költési szokások.
Ami az egyikünknek „belefér”, az a másiknak már stresszforrás. És ezt kívülről nem mindig látjuk.
A kulcs az alternatíva
Ami fontos volt számomra, hogy ne csak nemet mondjak, hanem alternatívát is kínáljak. Ha mindig csak visszautasítok, az tényleg úgy hathat, mintha nem akarnék találkozni. De ha azt mondom, hogy „nekem ez most nem, de mit szólnál egy kávéhoz / sétához / otthoni vacsihoz?”, akkor egyértelmű marad, hogy bár a programra valamilyen okból nem vagyok most nyitott, a kapcsolatra nagyon is.
Persze ehhez az is kellett, hogy elfogadjam: nem minden közös programunk lesz ugyanaz, mint régen. Lehet, hogy ő továbbra is szeret majd drágább helyekre járni, másokkal vagy akár egyedül. És ez rendben van. A barátság nem attól működik, hogy mindenben ugyanott tartunk, hanem attól, hogy tudunk egymáshoz igazodni. És akarunk is – még akkor is, ha ehhez néha be kell vállalni egy-egy kínosabb beszélgetést.