Ismerős az a pillanat, amikor egyszer csak megállsz – nem azért, mert szeretnél, hanem mert már nem tudsz tovább rohanni? Na, ez nálam most szó szerint így történt.
Egész évben jöttem-mentem, a naptáromból szinte kifolytak a programok, élveztem a sürgés-forgást, mígnem egyik napról a másikra ágyhoz kötve találtam magamat. De úgy, ahogy még soha. Szó szerint annak örültem, ha tudtam annyit állni, hogy legalább pár másodpercig kiláthassak az ablakon és megbizonyosodhassak arról, hogy az élet nem mindenkinek állt meg – csak nekem.
Ha visszatekintek az elmúlt évekre, akkor azt látom, hogy minden, ami 2025-ben történt, egy hosszú ciklus végének fájdalmas lezárása volt. Csakhogy én nem tapasztalt szörfösként, könnyedén buktam alá a mélybe, hanem inkább úgy „döntöttem”, leugrom a hullám tetejéről. Olvass még a témában
Ezekkel az apró mindennapi lépésekkel te is rengeteg áramot spórolhatsz
Rá akartam szólni a tinédzserekre a buszon, de nem mertem – ahogy senki más sem
Ilyen színeket viselnek a gazdagok? Ez a 4+1 árnyalat vonzza a legjobban a pénzt és a sikert
Sosem mondtam el a szüleimnek, hogy évekig titokban terápiába jártam miattuk
A rehabilitációm most kezdődik, de három nagyon nehéz hónap áll mögöttem, megspékelve egy gerincműtéttel, „kiegészítve” néhány olyan lelki mélyponttal, ami az elmúlt 10 évben szerencsésen elkerült.
Az év elején persze ebből semmit sem láttam
Épp egy éve jelentkeztem meghívásos alapon egy női körbe, amiről azt hittem, valamilyen kellemes, kényeztető program lesz. Egyébként egész 2025-re úgy készültem, hogy ez végre a megengedés, az önszeretet éve lesz számomra. Aztán hamar kiderült, hogy valójában az önismereti munka egyik legkeményebb formájának kellős közepébe csöppentem. Mégis maradtam, és hónapról hónapra éreztem, ahogy rétegek válnak le rólam, olyanok is, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek.
Közben az élet másik oldalon is bőséggel ölelt körbe. Sokat utaztunk, engedélyeztem magamnak mindazt a jót, amit évekig halogattam, és olyan életet éltem, amire régen csak vágytam. A hétköznapok persze tele voltak apró döccenőkkel, de mégis azt éreztem, hogy végre nem hátrálunk, nem húzunk be feleslegesen semmilyen kéziféket.
Talán épp ezért engedte meg magának a testem is, hogy egyszer csak összeomoljon? A terápiám egyik legfontosabb mondata vált valósággá: a testünk tényleg nem felejt, mindent elraktároz. Amit elnyomsz, amit túlvállalsz, amit félretolsz, az előbb-utóbb felszínre kerül – valószínűleg akkor, amikor te már el is feledkeztél róla.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
